Cipőpertli

Csak úgy elmondom, hogy mi van mindig reggel a cipőpertlivel, nagyon jól tudom, hogy ez mással nem történik meg, rendes emberekkel, így hát nem is ismerik ezt a dolgot, de azért mégis elmondom, hogy mi van velem, mindig reggel, a cipőpertlivel.

A cipőpertlit megveszem, és hordom rendesen egy hétig. Befűzöm, bekapcsolom, és szépen másliba kötöm a végét.

Egy hét múlva fönt, az a kis hegyes réz, ami arra való, hogy a lyukon keresztülhúzza az ember a pertlit, ez a kis réz letörik reggel.

Dombormű részlete: bal láb hosszú fűzővel megkötött csizmában. Ciprus, Kr. e. 2. század. New York, Metropolitan Museum, 74.51.1466

– Ejnye, veszek cipőpertlit – mondom mérgesen. – Milyen komiszak ezek a cipőpertlik.
Erre benyálazom a leszakadt pertli végét, és kicsit pödröm az ujjaim közt. Ezután behúzom.

Másnap, mikor húzom a pertlit, érzem, hogy olyan gyanúsan nyúlik.

– Fene egye meg, cipőpertlit kell vennem – mondom. És megrántom a pertlit. Erre a pertlinek a vége hirtelen leszakad, és ott marad a kezemben.
Így most nem lehet máslit csinálni, mert a pertli egyik vége hét centiméterrel rövidebb, mint a másik. Nem baj, úgyis veszek pertlit, mondom, és most ilyen dolgot csinálok. Meglazítom a hosszabb végét a pertlinek, egészen végig, és a másik oldalon áthúzom a rövidebb vége felé, amit így kinyújtok. De nem jól csináltam, mert a másik vége lett öt centiméterrel hosszabb, megint nem jön ki a másli. Fél óráig vesződtem vele. Büdösnek nevezem, és intenzív gyűlöletet érzek a pertli iránt: jó, hát nem lesz másli, mondom vad daccal, és mérgesen csomóba kötöm a pertlit, kettős csomóba. Estig jó lesz, akkor lesz új pertli.

Este nem lehet szétbontani a pertlit, a csomó megfeszült és megdagadt. Dagadj meg. Némi habozás után mutatóujjammal alája nyúlok, és a becsomózott pertlit, ami most olyan, mint egy hurok, megfeszítem, és egy ügyes és kecses mozdulattal leemelem a legfelső kapocsról. Ezáltal meglazult az egész. Mély és intenzív gyönyör ömlik el egész lényemen. Most a többi kapocsról egész kényelmesen le lehet fejteni a pertlit, és a cipő lemegy.

Dombormű részlete: bal láb hosszú fűzővel megkötött csizmában. Ciprus, Kr. e. 2. század. New York, Metropolitan Museum, 74.51.1466

Másnap. A hurokszerű pertli ott lóg a cipőn. Kicsit megdöbbenek. Mi lesz most? Hirtelen átvillan agyamon, mint egy kinyilatkoztatás, hogy ha este le lehetett így is fejteni, most vissza is lehet fejteni az egészet. A hurkot megint rácsavargatom a kapcsokra, a végén erősen meghúzom, és némi erőlködés után a végét rápattantom az utolsó kapocsra. Nagyot lélegzem. Hiszen ez nagyszerű! Miért nem csinálják a pertlit mindjárt így, ez sokkal kényelmesebb, nem kell máslit kötni. Homályosan és futólag a szabadalmi iroda jut eszembe. Úgyis veszek ma pertlit.

Most napokig tart az élet-halál játék. Reggelenként diadalmas csatákat vívok, a hurok belemegy mindig az utolsó kapocsba. De ősz lesz, hullanak a levelek, s reggelenként bánatos sejtelmek boronganak fölöttem, még az ágyban, mikor hirtelen eszembe jut a pertli. A pertli lazul, már nem kell erőlködni, hogy fönt bepattanjon, ellenben néha magától lemegy a kapocsról. Dühbe jövök, erősen meghúzom, hogy még egyszer becsomózzam. Egy roppanás – a pertli elszakad.

Üveges szemekkel, megdermedve nézek a roncsra. Mi lesz most? Okoskodni nem lehet sokat. Dollinger jut eszembe, akinél egyszer végignéztem egy operációt. Kibontotta a hasat, és akkor jött rá, hogy az egész bélrendszert ki kell vágni, mert csupa daganat az egész bél. Mit tegyen? A seb nyitva van, valamit tenni kell, meg kell kísérteni a lehetetlent, s méghozzá percek alatt. Hirtelen kivágott mindent, és – semmi se maradván a gyomorból – a bárzsingot egy merész mozdulattal közvetlenül összevarrta a végbéllel. És az operáció sikerült.

Ciprusi szobortöredék: jobb láb kapcsokkal összefogott cipővel, Kr. e. 480–400 körül. New York, Metropolitan Museum, 74.51.1464

Lázasan dolgozni kezdek, a torkom kiszárad, vadul lihegek. Kirángatom az egész pertlit. A göböket és csomókat letépem. Most egy tizenöt centiméteres nagyságú csutak van a kezemben. Agyam villámgyors munkát végez, csak a zsenik látnak és éreznek ily tisztán elhatározó percekben. A három utolsó kapocsra rácsavarom a csutakot. Összekötöm a végét. Hiszen még ma megveszem azt a ronda pertlit.

És most napokig járok a csutakkal. Este lerántom az utolsó kapocsról, és reggel ráteszem. Lassanként hozzászokom. Úgyis veszek délben pertlit. Mindegy. Így nagyon jó.

Egy nap aztán a cipő nyelve kibújik a csutak alól. Az utcán történik, nem veszem észre. A cipőm gúnyosan és csúfolkodva kinyújtja a nyelvét. A sarkam alá kerül. Megbotlom és elesem. Hátgerincem kitörik. Most már igazán nem kell pertlit venni.

Karinthy Frigyes: Cipőpertli

Szobortalapzat lábfejekkel. Ciprus, Kr. e. 600-480. New York, Metropolitan Museum, 74.51.1476

A bejegyzésben szereplő darabokról bővebben lásd: Vassos Karageorghis, Gloria S. Merker, Joan R. Mertens, The Cesnola Collection of Cypriot Art: Terracottas. New York: Metropolitan Museum of Art, 2016.


  •  
  •  
  •  

Hozzászólás a “Cipőpertli” bejegyzéshez

Leave a Reply to tanglharald Cancel reply