Míg az élet össze nem köt

1828-ban egy véletlen folytán fedezték fel a Ponte Rotto nekropoliszt az egykori legjelentősebb etruszk város, Vulci területén (a mai Lazio régió északi részén): a Fiora folyó partján, 1846-ban került elő két különleges szarkofág, amelyeket ma a bostoni Museum of Fine Arts őriz. A vulkáni tufából faragott sírkövek a gazdag Tetnies család tagjainak állítanak emléket. A feliratok tanúsága szerint az egyik darab Arnth Tetnies és felesége, Ramtha Vishnai, míg a másik fiuk, Larth Tetnies és annak felesége, Thanchvil Tarnai számára készült. Mindkét szarkofág emberi méretekre szabott, fedelük pedig az elhunyt párt ábrázolja.

A szülők darabján a felirat alatt a főoldalon ünnepi jelenetet látunk: középen egymással szembefordulva a házaspár áll – jobb kezük összefonódik, a feleség balja a férj vállán pihen. Kétoldalt négy-négy szolga lép feléjük, asztalt, tálcát hoznak, a két legszélső nőalak pedig hangszerekkel, lürával és aulosszal érkezik. Az egyik lehetséges értelmezés szerint a házasságkötést látjuk, de az sem kizárt, hogy a férj és feleség immár a túlvilágon találkozik újra – az egyik rövid oldalon ugyanis a pár öszvérek vonta kocsin ül, amely felett a szárnyakról fölismerhető etruszk haláldémon repül.

A jelenkori szemlélő számára „ismerősebb” elemek fedezhetők fel a fedél kidolgozásában. Férj és feleség párnákon nyugszik, finom, szinte áttetszőre faragott lepel borítja testüket; a férfi talán meztelen, a nőalak hajában szalag, fülbevalót és karperecet visel – szépségében ragadták meg az örökkévalóság számára. Átkarolják egymást, mellkasuk szinte összeér, a feleség felnéz, de tekintetét férje nem viszonozza: talán ő távozott előbb az élők sorából.

Nem véletlen, hogy a szarkofág mint múzeumi műtárgy orvostanhallgatók edukációs programjában is szerepelt: a halál kontextusába ágyazott intimitás és érzéki finomság empatikus megfigyelése a mai néző számára is vigaszt nyújthat. Jóllehet Arnth Tetnies és Ramtha Vishnai kapcsolatáról és érzéseiről semmit sem tudunk, óhatatlan az odaadó szeretetre épülő eszményi házasság képjeleit olvassuk ki a szarkofág faragványából – saját tapasztalatainkat, vágyainkat fedezzük fel, modern prekoncepcióinkat projektáljuk a régmúltra. Ezek a portrék azonban nem a személyek egyéni vonásait tükrözik, hanem egy idealizált képet fogalmaznak meg a megrendelőkről.

Egy jelenkori nekropoliszba, a New Yorki-i Woodlawn temetőbe készült a borítóképen látható bronzplasztika, Patricia Cronin Memorial to a marriage című műalkotása. A finom lepel alatt meztelenül összebújó művészt és szerelmét ábrázoló szobor először márványból készült el 2002-ben, és egy, a haláltól eltérő veszteségérzet hívta életre: az azonos nemű pár akkor jogilag nem kelhetett egybe – a felirat szerint Cronin az öröklétnek szánta a síremléket („2002–Eternity”), amely a valóságon túli világban, de nem a túlvilágon kötötte össze a két nőt. Az idő azonban, ahogyan remélte, felülírta számításait: 2011-ben házasságot kötöttek.

Ezzel az emlékmű és a házasság jelentése megváltozott. Lépésenként.


Etruszk szarkofág Vulciból (Kr. e. 4. század vége–Kr. e. 3. század eleje), ltsz. 1975.799 © Museum of Fine Arts, Boston. A szarkofágokról lásd még Phoebe Segal és Mei-An Tsu beszámolóját (2013), illetve Phoebe Segal idézett reflexióját (2016) az Apollo Magazine honlapján. A borítóképen: a Memorial to a Marriage Conner Contemporary Art időszaki kiállításán (2012); a bejegyzésben szereplő képet és részletes leírását lásd Patricia Cronin honlapján. Köszönöm Fehér Dávidnak, hogy felhívta a figyelmem az amerikai művész tevékenységére.

Hozzászólás a “Míg az élet össze nem köt” bejegyzéshez

Leave a Reply to visycsalad Cancel reply