Mindezt tekinthetnénk bohókás játszadozásnak is, de sokkalta több annál: utat nyit, hogy komolyan vegyük a műveket. Két szempontot emelek most ki: a kiállítás gondolati gazdagságát és az ókor kutatója számára adódó tanulságait.

Az első bemutatását érdemes távolabb kezdeni. Az ókori textilek gyűjtése a 19. század végén jött divatba, amikor megkezdődött az antik Egyiptom üzemszerű feltárása. Iparművészetnek tekintették őket, bár csak ritkán szolgáltak mintául korabeli divattervezők, és még ritkábban művészek számára. Az áttörés a 3. évezred elején történt – ezt jelzi a bevezetőben felidézett történet is: csupán napjainkban tanuljuk meg friss szemmel, igazi műtárgyként értékelni az ókori textileket. S hogy ennek a változásnak mekkora hordereje van, éppen a kiállítás mutatja meg.

A fordulat (legalábbis egyik) kulcsa e szövetek jóvátehetetlen töredékességében rejlik. Az ép szövetek száma édeskevés; az „eredeti” rekonstruálására való törekvés, ami nemzedékeken át vezető szerepet játszott a klasszika archaeológiában, itt aligha merül fel (legfeljebb egy-egy ruha szétvágott darabkáit sikerül egymáshoz kapcsolni). A szőttesek hajdani anyagszerűsége is semmivé foszlott: a kelmék esése, a felöltött ruhák plaszticitása helyett kimerevített, festett képhez hasonló szövetdarabkákat látunk. Eredeti kontextusukról fogalmunk sincs, hiszen jelentős részük rablóásatások során került elő. (A kiállított darabok közül hatnak csupán a tágan értett lelőhelyét ismerjük: öt Panopolisból, egy Arsinoéból való; a többiről még ennyit sem tudunk.) Töredék-voltuk eleve alkalmatlanná teszi őket az „így volt”-típusú vakmerő rekonstrukciók számára – viszont megnyitja az utat a „talán így lehetett”-értelmezések előtt.

Ezek a textilek eredetileg ruhák, ritkábban függönyök, terítők darabjai voltak, inkább köznapi viseletek, mintsem haute-couture szintű ruhaköltemények részei. A háztartásokban vagy erre szakosodott műhelyekben készültek, a fonaltól a kész ruhaneműig. (A szövet az ókorban nagy érték volt. Manapság a világ textilipari termékeinek alig 1 százalékát hasznosítják újra; régen az utolsó pillanatig vigyáztak a szövetekre.) A kiállított tárgyak a hétköznapi antikvitás fragmentumai. Bár az ókori művészet emlékeinek zöme eredetileg szintén használati tárgy volt, a ruhaneműnél a legkönnyebb hajdani hús-vér embereket képzelni hozzájuk, akik hordták, használták őket, és akik bizonnyal éppúgy személyes viszonyban voltak ruháikkal, mint mi. Így ezek a textilek más ókori műtárgyaknál közvetlenebbül figyelmeztetnek: a múlt személyes dimenziója, a régvolt életek saját színei jóvátehetetlenül elvesztek számunkra – a szövetek ebben is fragmentumok.

Gail Rothschild bohókásnak tűnő asszociációi éppen ezért válthatnak ki felszabadító hatást. Kreatív képzettársításai, a merészség, amellyel megfogalmazza, hogy mit lát a képen, ösztönzik a nézőt: merjen személyes viszonyba lépni a művekkel. A „milyennek kell látnom?” hamissága helyébe az őszinte rácsodálkozás lép, kitágul a horizont.

A másik szempont sem kevésbé lényeges. A képek szépen példázzák az ókortudomány és a kortárs művészet közötti szoros szövedéket. Gail Rothschild párbeszédet folytat a múlttal, ahogy a kutatók is, csak persze más szabályok szerint. Az általa kiválasztott szöveteket nem szöveggé, hanem festménnyé alakítja át. Ő is szívós pontossággal dolgozik, hogy re-konstruálja: új életre keltse az antikvitás egy-egy darabját. Rá is igaz: munkájához ismernie kell a múltat, saját korát és saját magát. Ő sem gépiesen dolgozza fel a múltat, hanem a saját kérdései, a saját nézőpontja szerint. Nézzük meg például a Vanitas című képet, amelynek mintája egy függöny vagy terítő töredéke; talpas tálban stilizált levelekre tett gyümölcsöket ábrázol.

A kompozíció a bőség megjelenítésének általános képjele az ókori művészetben, a festőt viszont az európai festészet vanitas-csendéleteire emlékeztette, a „minden szépség elmúlik egyszer” gondolatot megjelenítő festményekre. A szövet jobb szélén a levéldíszből éppen csak két pont maradt meg – ezek a festményen, a rajz minimális módosításával egy vigyorgó koponya tátongó szemüregévé változtak át, ráerősítve a cím által kifejezett új értelmezésre.

Ezen a ponton válik érthetővé, miért érezheti magát annyira otthonosan az ókor kutatója a kiállításon. Gail Rothschild festményei pillanatképek az idő múlásáról, a múlt történeti megközelítésének művészi példái. Ebből a szempontból a Szétszálazások (Unravelings) című képet, személyes kedvencemet tartom a legbeszédesebbnek. A festő elfordította a töredéket, nem az eredeti elhelyezési módhoz, hanem az ábrázolt jelenethez igazodva: két álló pásztort látunk állatokkal. A jelenet azonban inkább csak járulékos eleme a festménynek. A hatalmas felületet betölti a textil mögé tett restaurátori alapszövet – a gépen szőtt anyag monoton ritmusa élesen elüt a kézi szövésű ókori textil életteli változatosságától. 

Az antik ruha szövetére újabb rétegként rakódik a két díszítés – a képen még azokat a fonalakat is külön látjuk, amelyekkel ezeket a ruhára varrták. A két, alakokkal díszített felület között kósza fonal húzódik – a szöveten nincs nyoma. A festmény tehát csak első pillantásra figurális, a kompozíció szerkezetét az egymásra rakódó, irdatlan munkával megjelenített rétegek adják, hangsúlyait pedig a lyukak, a hiányok, a semmibe foszló szálak. Évszázadokat átívelő művészi sztratigráfia.