A táncoló párt ábrázoló borítókép ismeretlen mester műve; a 21. század elején készült. Mindkét alakot könnyen azonosíthatjuk. A férfi John Travolta, a Ponyvaregény (Tarantino 1994) egyik főszerepében, a nő pedig Aphrodité, akit egy 37,6 centiméter magas agyagszobor képvisel. Feltűnő az istennő és a filmbeli karakter mozdulatainak ritmikus összhangja: egy „mozgó kép” tökéletesen megragadott pillanata – Mia Wallace-t letáncolták a parkettről.

A montázs alkotója kreatívan értelmezte át a kétezer éves műtárgyat: az eredeti szobron az istennő nem táncol, hanem oszlopnak támaszkodik, a csípője pedig éppen a másik irányba mozdul.

Az ókor szigorú felfogású kutatója joggal törne pálcát a kép fölött: micsoda dolog ilyen közönséges kontextusba tenni egy görög istennőt, még ha partnere egy szívdöglesztő hollywoodi filmszínész is, egyik legikonikusabb szerepében. A szerző önkényesen választott, különböző rangú motívumokat kapcsolt egymáshoz, ráadásul gátlások nélkül változtatta meg egy ókori műtárgy képét. És persze az is érthető reakció lenne, ha valaki puszta bolondozásnak tekinti ezt a képet. Mégis érdemes az össze(-nem-)illő pár koreográfiáján elgondolkodni, a két nézőpont dualitását is zsűrizve.

A montázs alkotójának hála egyetlen pillanatra, egyetlen kompozíció erejéig a görög istennőt egy hollywoodi színésszel látjuk táncolni. Ma ezt sokan joggal tekintik képtelen, erőltetett párosításnak, ám a klasszikus kultúrák számára alapvetően ismerős helyzet volt. A halhatatlan istenek és az „egynapig élő” emberek világa élesen elvált ugyan egymástól, de az előbbiek bármikor át tudták lépni ezt a határt. Az ókori ember számára megtapasztalható világban ugyanis az istenek bárhol, bármikor és bármiben alakot ölthettek; bármikor előfordulhatott, hogy a szembejövő ember valójában isten, csak éppen ember képében jelent meg előtte. Ha ma egy férfi ismeretlen lánnyal találkozik a tengerparton, aligha szólítaná meg ezekkel a szavakkal:

………..Úrnőm, esdekelek; ki vagy? isten? földi halandó?
………..Hogyha te istennő vagy, a tágterü égbe lakók közt –
………..Zeusz atya gyermeke: Artemisz az, kihez én a leginkább
………..tartalak arca hasonlónak, termetre s alakra;

Odüsszeia, VI. 149–152.

Isten és ember együttes jelenlétével az antik művészetben is gyakran találkozunk. Az itt látható váza egy gamikosz lebész, „esküvői edény”; ahogy a név is jelzi, ezt a típust a házassági rítusok során használták. A díszítés párban jár a funkcióval: a vázaképek a szerelem körébe tartoznak. Ez a vörösalakos darab a típus Apuliában elterjedt változata, és a Kr. e. 4. század második felében készült.

A fő oldal központi alakja a díszes ruhát és cipőt viselő nőalak. Arannyal ékesített trónuson ül, lába zsámolyon nyugszik. A szék típusa jelzi a nő rangját, ahogy ékszerei (diadém, fülbevaló- és karperecpár) vagy a mögötte álló, kezében szalagos labdát tartó szolgálólány is. Fontos az alak mérete is: a nő ülve olyan magas, mint a mellette állók – az isteneket szokták így ábrázolni az emberek között. A nő enyhén hátra dőlő, fesztelen testtartása Aphroditét idézi. Széles, alighanem borral teli csészét nyújt át az előtte álló ifjúnak, lazán leengedett bal kezében pedig pörgettyűt (iünx) tart, ami nem játékszer, hanem a szerelmi varázslás egyik fő eszköze a görög kultúrában.

Az ifjú meztelen, csupán  köpeny borítja a vállát, és koszorú a fejét; több tehát közönséges halandónál. Ő is ajándékot ad át a nőnek: koszorút és szalagot. Aphrodité szféráját idézi a gazdagon felékszerezett két Erósz is: az ifjú fölött repülő isten koszorút és tálat nyújt a nőalak felé, a vele szemben ülő pedig hattyút simogat (ez a madár is az istennő körébe tartozik).

A képen ábrázolt párt nem tudjuk megnevezni. A nőalak Aphrodité módján van ábrázolva, az ifjú pedig hérószhoz hasonló. A képben a földi szerelem archetipikus élményei öltenek formát: a férfi és a nő egymást ajándékozza meg – a szerelmes férfi számára a szeretett nő Aphrodité epiphaneiája. It was a teenage wedding… you never can tell.