Írások a klasszikus ókorról – tudományos igénnyel, nem csak szakértőknek
Hosszú évtizedek óta múzeumokban őrzött tárgyak, bizonytalan lelőhelyről származó emlékek, kevés párhuzammal rendelkező ikonográfiai jelenetek – mind olyan tényezők, amelyek gyakran megnehezítik az ókori leletek keltezését. Alapvetés, hogy egy antik ábrázolás keltezésénél a tárgyat egészében és részleteiben is szükséges vizsgálni. A változatos elemek sorában vannak különleges, ritka részletek, de olyanok is, amelyek noha gyakran fordulnak elő ábrázolásokon, szisztematikus áttekintésükre eddig még nem került sor, pedig rendszerezett áttekintésük hozzájárulhat egyes tárgyak időben való elhelyezéséhez is. Ezek közé tartozik a szárnyak vizsgálata.
A szárnyábrázolások a görög-római művészetben – ezen belül a szobrászatban is végig megfigyelhetők. Összetett történetük felvázolása nagy terjedelmet igényelne, vizsgálatuk fontossága és egy szárnytípus hosszú története azonban egy vitatott keltezésű tárgy elemzésén keresztül is jól szemléltethető.1A szárnyábrázolások vizsgálatával és rendszerbe helyezésével készülő doktori disszertációmban foglalkozom. Ennek célja, hogy az antik szobrászati emlékek szárnyábrázolásai kapcsán egy olyan praktikus és jól használható tipológiai rendszert építsek ki, amelyben ezek az emlékek rendezett módon áttekinthetők, és amelynek segítségével fel lehet vázolni egy olyan idővonalat, amely nyomon követhetővé teszi az egyes szárnyszerkezeti típusok hosszú ókori történetét. A kutatás révén akár a töredékes és nehezen keltezhető darabok is beilleszthetővé válnak ebbe az átfogó rendszerbe.
Az itt bemutatott relief (1. kép) 1886-ban került elő az epidaurosi Asklépios-templom mellett végzett ásatásokon.2Athén, Nemzeti Régészeti Múzeum, ltsz. 1425a. Válogatott bibliográfia: Karouzou 1968, 101; Holtzmann 1984, 875, 90. sz, 642. tábla; Laurens 1988, 461, 25. sz; Croissant 1990, 564, 146. sz; Fuchs 1992, 53, 55, 7. sz.; Moustaka et al. 1992, 870, 234. sz; Ridgway 1997, 209–211; Kaltsas 2002, 178, 354. sz.; Sauter 2002, 125–162. Ugyanehhez az emlékműhöz tartozott egy később, 1911-ben megtalált másik töredék is. A szintén az epidaurosi szentély közelében feltárt domborműrészletet az athéni Nemzeti Régészeti Múzeum raktárában őrzik (ltsz. 1425b). A két darabból összeillesztett relief erősen sérült: három szemből ábrázolt, álló, chitónt és köpenyt viselő nőalak töredéke látható rajta. A bal oldali alaknak csupán a bal fele maradt meg; a középső alak feje hiányzik; a jobb oldali alak testének jobb oldala deréktól lefelé ép (Ridgway 1997, 209; Sauter 2022, 133–134, 74–75. tábla, 11–12. ábra). Pentélikoni márványból készült, három oldalát domborművek díszítik. Keltezése vitatott.
A domborművet felülről plasztikusan kidolgozott, kidomborodó párkány keretezi, amely alatt faragott akanthus-sor, majd gyöngyfüzér húzódik. Főoldalának bal sarkán szárnyas női alak, Niké látható, mégpedig oly módon, hogy teste már a rövid oldalon kapott helyet (2. kép). Az istennő alakja rendkívül töredékes, csupán a háta mögött, a teste két oldalán és a lábai mellett lobogó ruhájának töredékei, valamint két szárnya maradt fenn. A ruhatöredékek és a szárnyak ábrázolásmódja arra enged következtetni, hogy az istennő lendületes mozgásban van – éppen felröppen vagy megérkezik. Bal szárnyától jobbra, a dombormű főoldalának közepén női alak áll, melle alatt övvel megkötött peplost, rajta vékony köpenyt visel, amelyet egészen a fejére húzott. Testsúlyát jobb lábára helyezi, sérült bal kezével köpenyét tartja, jobbját jobb vállához emeli. A feje letörött. A nőalaktól jobbra párnázott trónon ülő, derekán köpenyt viselő, göndör hajú, szakállas férfialak látható.3A férfialak feje letörött, ezt utólag találták meg és illesztették újra a domborműre. Lelőkörülményeinek helye és ideje ismeretlen; bővebben lásd: Sauter 2002, 130, 43. jegyzet. Lábát lábtartón pihenteti, bal könyökét a trónszék karfájára helyezi, jobbját a magasba emeli. Kezében egykor talán hosszú jogart tarthatott, amely valószínűleg a relief hátterére volt festve és lekopott.4Sauter a dombormű hátterét vizsgálva felveti annak lehetőségét is, hogy a jobb kéz nem tartott semmit, gesztusa az üdvözlet jelölése (Sauter 2002, 130).
A dombormű jobb oldali rövid mellékoldalán egy balra, a dombormű főoldala felé haladó női alak látható (3. kép). Chitónt és himationt visel, könyökénél behajlított, előre tartott jobbjában kis kancsót tart, míg a háta mögé lógó bal kezével a ruháját fogja. Arcának felülete lekopott, de a mellkasára lógó hajtincsek és a fejét díszítő diadém jól kivehető.
A domborművön ábrázolt istenek közül egyedül a bal sarkon látható Niké azonosítható biztosan.5Sauter felveti az alak Irisként való értelmezését is (Sauter 2002, 135, 77. jegyzet). A másik két alakot határozták már meg Hygieaként és Asklépiosként, de Héraként és Zeusként is. Az előbbi értelmezés mellett szól a tárgy lelőhelye, valamint hogy az istenpár ábrázolásmódja illeszkedik a Kr. e. 4. századi fogadalmi reliefek ikonográfiájába. Ellene érvel azonban a két alak pozíciója: a fogadalmi reliefek Hygieia- és Asklépios-ábrázolásain a nőalak az isten mellett, vagy mögött látható, az isten méretei pedig arányaiban azonosak az istennőével. Ezen a domborművön viszont a trónoló férfialak ülve is olyan magas, mint álló társa. Ráadásul a két isten csupán két ábrázoláson fordul elő Niké társaságában, szemben Héra és Zeus párosával, akik gyakran tűnnek fel a szárnyas istennővel. A középső nőalak mozdulata, amint jobbjával elkezdi lehúzni a fejét takaró köpenyt, több Héra ábrázoláson is megfigyelhető. Héra mellett pedig csak egyetlen trónon ülő, kezében jogart tartó szakállas istenalak fordul elő: Zeus. Ez utóbbi értelmezés a domborművet a tizenkét olymposi istent ábrázoló relief részeként határozhatja meg,6Ezt az értelmezést a tárgyhoz tartozó másik töredék ábrázolása a három nőalakkal sem ássa alá, azonosításuk azonban a dombormű rossz állapota miatt nem lehetséges (Sauter 2002, 135). ebben az esetben a tárgy jobb oldallapján ábrázolt, önmagában nehezen azonosítható alak Hébé lehet, aki Nikével fogja közre az olymposi istenpárt.7Sauter 2002, 134–136.
A domborművön megfigyelt épületdíszítő funkcióra utaló nyomok,8A tárgy épületdíszítő elemként való funkcióját jelző nyomokról lásd: Sauter 2002, 126–127. valamint az alakok frízszerű ábrázolása és a faragott felső párkány kizárja, hogy a tárgyat fogadalmi domborműként azonosítsuk.9Sauter 2002, 136–139. Lehetséges értelmezésként felmerült a domborműves talapzat,10Jacob-Felsch 1969, 182, 86. sz.; Zagdoun 1989, 166, 58. sz. oltár,11Svoronos 1908, 418–424; Rupp 1974. ballusztrád,12Karouzou 1968, 101. és az építészeti relief is,13Holtzmann 1984, 875, 90. sz, 642. tábla. de ezidáig egyik hipotézist sem bizonyították meggyőzően.14A tárgy funkciójának korábbi értelmezéseiről lásd bővebben Sauter 2002, 136–139.
A domborművet számos kutató (az ábrázolt alakok stíluskritikai elemzése alapján) a Kr. e. 4. század második felére keltezte, főleg a jobb mellékoldalra vésett archaizáló nőalak miatt.15Svoronos 1908, 421; Zagdoun 1989, 166; Ridgway 1997, 211. Mások viszont a neo-attikai művészet példáját látták benne, ezért a középső- vagy a kései hellénisztikus korra datálták.16Becatti 1939–1940, 86–87 (Kr. e. 2. század); Kabus-Jahn 1963, 30–31 (Kr. e. 1. század); Havelock 1964, 49, 25. jegyzet (Kr. e. 2. század). A darab legutóbbi publikációjában E. Sauter a dombormű faragott párkánydíszítését, valamint az egyes alakok és azok részleteit elemezve arra az eredményre jutott, hogy a dombormű a Kr. e. 1. század végére keltezhető, és kisméretű, relieflapokkal díszített oltár részeként határozta meg.17Sauter 2002, 139–155.
A relief keltezése tehát a Kr. e. 4. század első fele és a Kr. e. 1. század vége között ingadozik. A szárnyak részletes vizsgálatára eddig nem került sor.18Egyedül E. Sauter tér ki röviden a kérdésre, és megemlíti a Jung 1986-os munkájában található szárnyelemzéseket is, amelyek azonban nem tárgyalják az epidaurosi domborművet. Az alábbiakban azt fogom bemutatni, hogy a szárnyak elemzése komoly érveket kínál a Kr. e. 1. századi keltezés mellett.
Niké mindkét szárnyát a test mellett oldalra kitárt pozícióban, a felröppenés vagy földre érkezés pillanatában ábrázolták. Ezt a szárnyak intenzív mozdulata jelzi: a test mellett kitárt, magasra húzott szárnyak, melyek végeikkel lefelé, a föld irányába mutatnak, a felrugaszkodást vagy földet érést segítő erős szárnycsapásokat érzékeltetik. Mindkét szárnynak a belső oldala látható. A bal szárnyon (4. kép) rendezetlenül elhelyezkedő, több irányba hajló, kerek és rövid fedőtollak19A madarak testén a pehelytollakat fedő, merev gerincből és szilárd zászlóból (lásd alább) álló tollak, amelyeknek a repülésben nincs szerepük. A szárny felső, vállhoz közel eső felén és több sorban helyezkednek el, rendszerint kisméretűek. A szárnyak leírásához dolgozatomban egységes terminológiát használok, amelyek az ornitológiában minden madár szárnyának alapvető és minden esetben előforduló alapvető alkotóelemeit tartalmazzák. Az antik szárnyábrázolások vizsgálata persze ikonográfiai és nem ornitológiai feladat, tehát ikonográfiai módszereket igényel, ugyanakkor a szárnyak ikonográfiai leírásához fontos volt külső (a művészeten kívüli) kategóriákat találni. A szárnyak anatómiai rendszere ugyanis semleges alapot biztosít a szárnyábrázolások szerkezeti tipológiájának kidolgozásához. láthatók.
Az egymás mellett elrendezett hét kézevezőtoll20A szárny felületét adó hosszú tollak másik fajtája, más néven elsőrendű evezőtollak, amelyek a kézközépcsontról nőnek ki. Rendszerint rendkívül hosszú méretűek. rendkívül hosszú, a szárny vége felé növekvő méretű, hegyes végű; egymástól kissé szétágaznak és kifelé hajlanak. A jobb szárny (5. kép) kézevezőtollai közül hat maradt meg épen. Ezek szintén hosszúak, hegyes végűek, és a bal oldalihoz hasonló pozícióban, kissé oldalra hajlanak, szétágaznak. A fedő- és evezőtollakon a tollgerincet V-alakú sávként faragták ki, a kézevezőtollak zászlóit a toll peremétől a tollgerincig húzódó vésetekkel jelölték.
Az itt leírt jellemzők egyik részét valóban megtaláljuk klasszikus kori ábrázolásokon, másokat viszont csak a hellénisztikus kortól. A hosszú, hegyes végű és kissé szétágazó kézevezőtollak (6. kép) a klasszikus kori szárnytípus jellemzői. Azonos módon ábrázolt kézevezők figyelhetők meg például az ephesosi Artemis-szentélyből előkerült, Kr. e. 340–320 körülre datált domborműves oszlopdob szárnyán (7–8. kép).21London, British Museum, 1872,0803.9. Kiindulásképp lásd: Rügler 1988, 151–155; Arachne-ID 1070400. A fedőtollak alakja és a tollgerinc hosszú, V-alakú sávként történő megformázása számos klasszikus kori darabon megfigyelhető. Szintén azonos alakú fedőtollakkal és faragott tollgerinccel faragott szárnyat látunk például az ephesosi oszlopdobon (8. kép). A fedőtollaknak az epidaurosi darabon megfigyelt szabálytalan és mozgalmas, több irányba hajló elrendezése azonban a hellénisztikus kornál korábbi példákról egyelőre nem ismert. Ilyen típusú szabálytalan, több irányba hajló és egymást részben fedő fedőtollazat figyelhető meg a Kr. e. 160 körülre keltezett pergamoni Zeus-oltár számos szárnyábrázolásán is (9. kép).22Berlin, Staatliche Museen, Pergamonmuseum, AvP VII 164. Válogatott bibliográfia: Winter 1908, 172, 164. sz.; Kästner 2000, 76−78; Arachne ID 1198350 (V. Kästner). Az epidaurosi szárny fedőtollazata plasztikusan kidomborodik a szárny felületéből (10. kép); ez a vonás szintén nem ismert a klasszikus kori szárnyakon, hiszen ezek felülete jóval laposabban van kidolgozva (11. kép). A fedőtollak szakaszának, valamint a teljes szárny belső szerkezetének ilyen fokú plaszticitása először a hellénisztikus időszakban jelenik meg (12. kép).23Lásd például a pergamoni oltár további szárnyas ábrázolásait, későbbi példaként pedig a Párizs, Louvre, MR 866/MA 965. leltári számú domborművet (Kr. e. 100–75) és a Róma, Palazzo dei Conservatori, 2749. leltári számú dombormű (Kr. e. 91) szárnyas Nikéit.A szárnyak elemzése alapján tehát az epidaurosi dombormű nem lehet klasszikus kori.
A szárny szerkezete és itt kiemelt elemei egy szintén vitatott keltezésű darab, egy domborműves tripustalapzat (13–14. kép) szárnyábrázolásával24Athén, Nemzeti Régészeti Múzeum, 1463. Válogatott bibliográfia: Benndorf 1899, 255–296, 5–7. tábla, 139. ábra; Rizzo 1932, 29–32, 45–47. tábla; Berger 1983, 114–116, 3. ábra; Jung 1986, 1–38, 1–3. tábla; Moustaka et al. 1992, 870, 227. sz.; Kaltsas 2002, 244 –245, 511. sz; Arachne ID 1061641. mutatnak közeli párhuzamot.
Az athéni tripustalapzat Nikéinek nagyméretű, lábszárközépig érő szárnyai a hát mögött megemelve, félig kitárva láthatóak. Az a) alak (13. kép) jobb szárnyának belső oldala, valamint a bal szárny külső oldalának felső szakasza és néhány kézevezőtolla látható. A fedőtollak szakasza sérült, méretük nagyobb, és szélesebbek is, mint a másik oldalon. Legalább hét sornyi fedőtoll azonosítható, a jobb kar mögött pedig négy közepes hosszúságú, hegyes végű, egyenes karevezőtoll.25A szárny felületét adó hosszú tollak egyik fajtája, amelyek az alkarcsonton helyezkednek el. Rendszerint hosszúkás alakúak és közepes méretűek. Mellettük négy rendkívül hosszú, a szárny vége felé haladva növekvő méretű, hegyes végű kézevezőtoll látható. A takarásban lévő bal szárny külső oldalából csupán az öt hosszú, növekvő méretű, hegyes végű kézevezőtoll figyelhető meg. A tollgerincet plasztikusan kidomborodó vonallal jelölték.
A b) alak (14. kép) bal szárnyának belső oldalát ábrázolták, a jobb szárnynak pedig a külső oldala látható, melynek felületét simára faragták. A bal szárny erősen kiugró, simára faragott szárnycsonttal26A madarak szárnyának felső részén végighúzódó csontok közül a felkarcsont (humerus) és az alkarcsontok (radius és ulna) alkotta szakasz. A két csont csatlakozása, azaz szárnyhajlat a végtag által végzett mozdulattól függően hegyes- vagy tompaszögben törik meg. rendelkezik. A fedőtollak hosszúkásak és kerek végűek. A szárnycsont alatt kezdődően 4–5 sorban helyezkednek el, és enyhén lefelé görbülnek. Az ötödik sor után két csoportra bomlik a tollsor, és a formájuk is megváltozik: hosszúkásabb lesz. A test mellett elkülöníthető néhány középhosszú karevezőtoll. A mellettük következő kézevezőtollak rendkívül hosszúak és a szárny vége felé növekvő méretűek, végeik kissé hegyes. A jobb szárny félig takarásban lévő kézevezőtollai hosszúak, egyenesek, hegyes végűek. A tollakon a tollgerincet plasztikusan kidomborodó vonallal jelölték.
Az epidaurosi dombormű intenzív mozgás közben ábrázolt szárnyaihoz képest tehát az athéni reliefen a szárnyak a hát mögött megemelve, csak félig kitárva láthatóak, mintegy készenlétben, hogy bármikor felröppenjenek.
A két szárny pozíciójának különbségétől függetlenül megállapítható, hogy az athéni tripustalapzat Nikéinek szárnyai ugyanabba az ikonográfiai típusba tartoznak, mint az epidaurosi relief. Az athéni darab sszárnyait – az epidaurosival ellentétben – részletesen elemezte Helmut Jung, és meggyőzően keltezte a Kr. e. 1. század közepére.27Jung 1986, 16–28, 8–14. tábla.
A két darabon megfigyelt azonos szárnyszerkezet további, szintén a Kr. e. 1. századra datált ábrázolásokon is kimutatható. Ezek közé tartoznak például a Jung által is kiemelt, Kr. e. 91-re keltezett Bocchus-emlékmű Niké alakjai (15. kép),28Róma, Palazzo dei Conservatori, 2750. Válogatott bibliográfia: Helbig 1963–1972, 443–446, 1650. sz. (E. Simon); Hölscher 1980, 362–363; Hofter 1988, 384, 214. sz., 214. kép (T. Hölscher). vagy a Quirilinalison előkerült, kora Augustus-kori domborműtöredék Niké alakja (16. kép).29Róma, Museo Nazionale Romano, 125890. Válogatott bibliográfia: Felletti Maj 1957, 328–329; Hölscher 1984, 187–214, 1. kép; Hofter 1988, 370, 202. sz., 202. kép.
A Bocchus-emlékmű szárnyas Nikéit (15. kép) a hát mögött kissé megemelt szárnyakkal ábrázolták. Az elülső szárnyaknak a belső, a takarásban lévő hátsó szárnyaknak pedig a külső oldala látható. Az elülső szárny csontja kiemelkedik a szárny síkjának felületéből. A szárny felső részén négy-öt sorban rendezetlenül elhelyezkedő, lefelé haladva növekvő méretű fedőtoll látható. A szárnyat 5–6 hosszú, egymás mellett elhelyezkedő, kerek végű kézevezőtoll zárja. A hátsó szárnyak felépítése hasonló, a több sorban elhelyezett fedőtollak alatt egy sornyi hosszú kézevezőtoll látható. A fedő- és evezőtollak gerincét vékony sáv jelöli.
A quirinalisi relieftöredéken (16. kép) a nagyméretű bal szárny belső oldala látható, mely a test mögött helyezkedik el. A szárnycsont erősen kiemelkedik a szárny felületéből, legmagasabb pontján éles szögben törik meg. A szárny belső szerkezete két részre osztható: nagyjából hét sornyi kerek fedőtollra és nyolc hosszú, egymás mellett szabályosan elrendezett kézevezőtollra.
Mindkét példa plasztikusan kidomborodó szárnycsonttal, azonos formájú és hasonló módon elrendezett fedőtollazattal, valamint kézevezőtollakkal rendelkezik, mint az itt tárgyalt epidaurosi és athéni darabok.
Az epidaurosi dombormű Niké-szárnyainak részletes vizsgálata, annak klasszicizáló elemeivel, a vele azonos szárnytípusba sorolt athéni domborművel, valamint a párhuzamként felsorolt Kr. e. 1. századi példákkal azt a feltevést erősíti, hogy az epidaurosi darab szintén a Kr. e. 1. században készült, és a három darabbal egy csoportot alkot.
A szárnytípus hosszú történetét igazolja az a bázeli dombormű (17–18. kép), melyet az athéni tripustalapzat Kr. u. 2. század közepi másolataként határoztak meg.30Lásd Berger 1983, 114–116, 24. tábla.
A baseli dombormű a) alakjának (17. kép) az athéni Nikéhez hasonlóan nagyméretű, lábszárközépig érő szárnyai a hát mögött megemelve, félig kitárva láthatóak. A jobb szárnynak a belső oldalát ábrázolták, a bal szárnynak a külső oldala látszik, felületét simára faragták. A szárny felső, töredékes részéből arra következtethetünk, hogy a jobb szárny egykor plasztikusan kidomborodó szárnycsonttal rendelkezett. A fedőtollak kerekek, a szárnycsont alatt kezdődően 9–10 sorban helyezkednek el, enyhén lefelé görbülnek. Noha a fedőtollak olykor részben fedik egymást, rétegzettség nem figyelhető meg köztük. A legutolsó fedőtollsor mérete megnő, hosszúkás alakúak és kerek végűek. A test mellett néhány közepes hosszúságú, hegyes végű, egyenes, egymás mellett egyenletes sorban elrendezett karevezőtollat találunk. Az öt kézevezőtoll rendkívül hosszú, méretük a szárny vége felé növekszik, végeik hegyesek.
A b) alak (18. kép) nagyméretű, lábszárközépig érő szárnyai a hát mögött megemelve, félig kitárva láthatók. A bal szárnynak a belső oldalát ábrázolták, a jobb szárnynak pedig a külső oldalát, és a felületét simára faragták. A bal szárny erősen kiugró szárnycsonttal rendelkezik. A fedőtollak hosszúkásak és kerek végűek. A szárnycsont alatt kezdődően 4-5 sorban helyezkednek el, enyhén lefelé görbülnek. Az ötödik sor után két csoportra bomlik a tollsor, valamint formájuk is megváltozik, hosszúkásabb lesz. A test mellett néhány közepes hosszúságú, hegyes végű, egyenes karevezőtoll figyelhető meg. A mellettük következő kézevezőtollak rendkívül hosszúak és a szárny vége felé növekvő méretűek, végeik kissé hegyesek. A jobb szárny félig takarásban lévő kézevezőtollai hosszúak, egyenesek, hegyes végűek. A tollakon a tollgerincet plasztikusan kidomborodó sávval jelölték.
A szárny szerkezetét és típusát illetően a bázeli és az athéni darab között nem figyelhető meg különbség. Mindkettőn klasszikus formájú tollakból álló, ám rendezetlenül elhelyezkedő, plasztikusan kidomborodó fedőtollazat, hosszabb méretű utolsó fedőtollsor, hosszú és hegyes végű kézevezőtollak, valamint a tollak gerincének V-alakúra faragott sávja látható. Az epidaurosi példához képest épebb felső szárnyszakasszal rendelkező athéni és bázeli szárnyakon a szárnycsont erősen kidomborodó, simára faragott vonala, valamint a hát mögött feltűnő néhány középhosszú karevezőtoll is megfigyelhető.31Mindkét elem a klasszikus korban jelenik meg. A szárnycsont kifaragásának egyik korai példája a London, British Museum, 1848,1020.1. leltári számú tárgy szirénalakjai (Kr. e. 480–470), plasztikusan ennyire kidomborodó szárnycsonttal azonban csak a hellénisztikus korban találkozunk először, lásd például a pergamoni Zeus-oltár szárnyas alakjait. A karevezőtollak legkorábban az athéni Akropolis Niké-ballusztrádjának egyik domborművén (Athén, Akropolis Museum, lsz. 977) tűnnek fel. Az ugyanebbe a szárnytípusba tartozó, a szárny szerkezetét és megformázását illetően semmilyen különbséget nem mutató darabon azonban E. Berger a futófúró használatának nyomait figyelte meg, és – ennek alapján is – a középső császárkorra (Kr. u. 2. század) helyezte el a reliefet.32Berger 1983, 114.
A bázeli dombormű esetén a futófúró használata kizárja a Kr. e. 1. századi keltezést, a szárny típusa azonban változtatás nélkül mutatja a Kr. e. 1. századi példákon megfigyelt jellemzőket.
Hogy a bázeli szobor valószínű kronológiai horizontján, a Kr. u. 2. század közepén mennyire más típusú szárnyábrázolások is előfordulnak, jól példázza a Gabiiban előkerült szobor33Róma, Museo Nazionale Romano, 129185. Válogatott bibliográfia: Blanco Freijeiro 1958, 59–62, 1., 5., 7. kép; Hermary 1986, 880, 352. sz.; Giuliano 1955, 258–262, 77. sz. (D. Candilio); Moreno 1995, 122–123, 4.15.7. sz. (M. Sapelli); Bol 2004, főleg 345–346; Gasparri–Paris 2013, 271, 196. sz; Arachne ID 1106995. eltérő típusú szárnyszerkezete (19–20. kép).
A szárny belső oldalának felső részén vastag, kidomborodó szárnycsont látható, melyet apró, kerek fedőtollak borítanak (21. kép). Alatta szintén egy kidomborodó, gerincszerű szakaszt találunk, melynek felületét nem borítják tollak. Ezt három sorba rendezett, kerek végű, egyre növekvő méretű és több rétegben elhelyezett fedőtoll követi. Ezután a töredék alapján szintén többrétegűnek tűnő, hosszú kézevezőtollak sora következhetett. A bal szárny külső oldala szabálytalan, 6–10 sorban elhelyezkedő, ovális alakú, kissé hegyesebb végű fedőtollból áll. A fedőtollak sorai alatt egy sornyi vastag, hosszú kézevezőtollat találunk.
A szárnyak belső oldalán elhelyezkedő tollak szerkezete plasztikusan kevésbé kidolgozott, mint a külső oldal tollaié. Ezen az oldalon a nagyobb méretű fedőtollak és a kézevezőtollak esetén jelölték faragással a tollgerincet. A külső oldal (22. kép) fedőtollain, a toll felületéből plasztikusan is kiemelkednek a tollgerincek, a tollak szélein pedig finom vésetek jelzik a zászlókat. Hasonlóan erősen domborodnak ki a kézevezőtollak tollgerincei is, a toll peremén pedig szintén rövid vésetek jelzik a zászlókat.
Bár a szobor mintaképe egy klasszikus kori emlék, a szárny maga egyetlen klasszikus kori jellemzőt sem hordoz. Az apró fedőtollakkal díszített szárnycsont, a 3–4 rétegben elhelyezkedő fedő- és evezőtollak mind a hellénisztikus kori típus jellemzői. Ezzel a példával csupán szemléltetni szerettem volna a Kr. u. 2. században megfigyelhető, hellénisztikus elemeket hordozó szárnytípust.34A korszakból további példákért lásd a Bécs, Kunsthistorisches Museum, Antikensammlung, I 159. és I 867. leltári számú darabjait.
A bázeli darabon látható szárnyábrázolás tehát nem a középső császárkori változatokkal rokon, hanem egy Kr. e. 1. századi szárnytípus tökéletes mása – a Kr. u. 2. századból. A szárnyábrázolások történetének itt bemutatott apró szelete így nemcsak az epidaurosi dombormű keltezéséhez nyújt adalékot, hanem a római császárkor művészetének sokszínűségét is megvilágítja – a szárnyábrázolásokon keresztül.
Adatbázisok
Arachne = Arachne Bilddatenbank
Szakirodalom
© Palladion Műhely
Polikróm│Adatkezelés│Sütik