Catullus 95. carmenjének sorai szerint a költő barátja, a szintén neóterikus¹Cicero gúnyos megnevezése arra a költői csoportosulásra, amelynek tagjai eltávolodtak a régi hagyományoktól, és „újszerűbb” utakon haladva a hellénisztikus költészet témáiban és műfajaiban alkottak. költő Helvius Cinna sokáig dolgozott epikus költeményén. A Kr. e. 1. században íródott Smyrna című epyllion – szemben más szerzők jelentéktelen műveivel, szól a példálózás²A carmen töredékes, az első sorokban Hortensius szerepel, aki túl könnyen, túl sokat ír, az idézet után pedig Cinnához Volusius az ellenpélda, akinek Annales című műve a Smyrnával szemben a közeli Póban fog odaveszni. – messzire jut majd térben és időben is: Útja során ez a Zmyrna eléri a Satrachus árját / s forgatják majd ősz távoli századok is.³Devecseri Gábor fordítása. A cavas / sacras olvasatról lásd: Morgan 1986. A költeményt talán tényleg ismerték Cipruson, a Satrachus⁴Az Ióannés Tzetzést követő kommentátorok szerint a Satrachus egy folyó Paphos közelében, mindenesetre Cipruson. Adódik, hogy a Smyrna cselekményének helyszíneként nevezi meg Catullus (Noonan 1987). A szigetre ma nem jellemző a sok folyó. A Satrachus szerepét Nonnosnál lásd lentebb. habjainál, a távoli századok azonban már nem „görgethették ki”⁵lat. pervolvent a papiruszt, forgathatták a művet. A Smyrna elveszett, ma csupán ez a cím ismert.

A Smyrna / Zmyrna főnév Myrrha egyik névváltozata, akinek történetét viszont jól ismerjük Ovidius művéből és más, posztantik elbeszélésekből. A Kr. u. 8-ban megjelent Metamorphoses epizódja – Cinna változatával is versengve (aemulatio) – a leghosszabb a 10. könyv átváltozás-történeteinek sorában: Myrrha előtt Pygmalion, utána pedig Venus és Adonis szerelme szerepel.⁶Ovid. Met. X. 298–502. A három kiemelt előtt a többi történet: Orpheus és Eurydice, Cyparissus, Ganymedes, Hyacinthus, a Cerasták és Propoetisok, a legvégén pedig Atalanta. Az Átváltozások online is olvasható Devecseri Gábor fordításában – a lentebb szereplő, idézőjelben és dőltbetűvel szedett sorokat innen közöltük. A 10. könyv három epizódja már Csehy Zoltán fordításában is elérhető. A lány ugyanis (itt) unokája Paphosnak, a „sziget” névadójának,⁷Illa (=Pygmalion szobra) Paphon genuit, de qua tenet insula nomen (X. 297). aki Pygmaliontól és életre keltett szobrától született, valamint szülőanyja Adonisnak, aki vérfertőző kapcsolatban fogant.

Myrrha Cinyras lánya volt, akit a ciprusi Paphos alapítójaként ismer a mitikus hagyomány. Az apát ma is a „boldog halandók” között tartanánk számon, ha nem lett volna leszármazottja – ezzel az átvezetéssel kezd róla mesélni a 10. könyv narrátora, Orpheus (Met. X. 297–298). A dalnok előre figyelmezteti hallgatóságát jelentő fákat a szörnyűségre: „rettenetes dolgokról fogok énekelni” (300). – Az elbeszélői technika elemzése helyett viszont érdemes előbb az eseménysort, s így a mitikus történet szokásos elemeit összefoglalni.

Myrrha szerelemre lobbant tulajdon apja iránt, ezért minden kérőt elutasított (315–317). Orpheus hosszas monológ formájában idézi a lány gondolatait: vágyát nem tudta leküzdeni, ezért elkeseredésében öngyilkosságot kísérelt meg (378–381).⁸Az Ovidiusnál szereplő vérfertőző kapcsolatok közös motívumkészletéről lásd Szikora 2020. A küszöbnél ácsorgó dajka azonban kihallotta mormolását és levágta őt a kötélről. A vigasztalásra és kitartó faggatózásra válaszul Myrrha végül rávezeti az idős asszonyt: apjába szerelmes (395–430). A kétségbeesett dajka – kihasználva a Ceres-ünnepet és az anya távollétét – az éj leple alatt titokban Cinyras szobájába vezeti a szűz lányt, aki a rossz omenek ellenére is kénytelen tovább menni (431–468). Az együtt töltött éjszakák során Myrrha teherbe esik, Cinyras pedig tudni akarja, kicsoda szeretője, aki lányával egykorú és ő hozzá hasonló: a fáklya fényénél felismeri gyermekét, a fájdalomtól megnémulva pedig kardot ránt (469–475).

Myrrha elmenekül az éj leple alatt, meg sem áll, míg kilenc hónap elteltével el nem jut a sabaeus (sábai)⁹Saba a legjelentősebb város Arabia Felix területén (Dél-Arábia), mirrha- és tömjéntermő vidékként szokás emlegetni. földre (476–481).¹⁰Putnam „kettős száműzetésként” értelmezi Myrrha menekülését és mirrhává változását. Putnam 2001. Imájában arra kéri az isteneket, az életet és halált egyaránt tagadják meg tőle mint „átváltozottól” (mutataeque mihi vitamque necemque negate, 487) – azaz könyörög, hogy változtassák át. Még képes beszélni, amikor testrészről testrészre átalakul, és fájdalmai közepette sírni kezd: ez tehát a balzsamos folyadékot könnyező mirrha aitionja (489–500).

Már teljesen fává változott, amikor a kifejlett csecsemő próbálja keresni a kiutat anyja testéből, immár törzséből: a lányból tehát előbb lett fa, mint anya, ezért sem tud már segítséget kérni Lucinától, a szülést segítő Iunótól. Az istennő mégis megjelenik és segít világra hozni a gyermeket, az újszülöttet pedig a Naiasok (forrásnymphák) fürdetik meg anyja könnyeiben, amelyek a fáról hullnak alá (510–514). A kisfiú szépsége festményeken ábrázolt, meztelen Amorokhoz hasonlítható: nem csoda, hogy Venus, a Szerelem/Amor(ok) édesanyja majd beleszeret.

Az ókorból a mitikus történetnek csak jóval rövidebb változatait olvashatjuk ma. Antoninus Liberalisnál¹¹Mitográfus, Kr. u. 2. század, művének címe szintén Átváltozások. az események a Libanos-hegy környékén játszódnak, az apa neve Thias, akit a felismerés rettenete öngyilkosságba hajszol, Myrrhát pedig maga Zeus változtatja át. Pseudo-Apollodóros Bibliothékéjében pedig Adónis származása miatt kerül szóba Myrrha. Aphrodité/Venus és Adonis szerelme (különösen búcsújuk és utóbbi halála) ugyanis gyakrabban elbeszélt történet, az ókori művészetben is, míg Myrrhát ritkán ábrázolták.¹²A LIMC Myrrha-szócikke mindössze öt példát tartalmaz: Berger-Doer 1992.

Az orpheusi dalhoz visszatérve az alábbiakban azt térképezzük fel, hogy „Ovidius Smyrnája” meddig és hová jutott el. Arra összpontosítunk, hogy Myrrha szerepváltásai és átváltozásai – mint látni fogjuk: oda-vissza változása –, továbbá helyváltoztatásai¹³Érdemes az ovidiusi változat angol fordítását a ToposText oldalán követni, hiszen így a földrajzi (és személynévből lett földrajzi) nevek lokalizálása is csupán egy kattintás. hogyan jelennek meg az epizódban mint önálló egységben, Orpheus előadásában.

A thraciai dalnok parancsoló hangon szólítja meg közönségét: „Rettenetest dalolok; távozzék lány s apa innen, / vagy ha talán elbűvölné szivetek dalolásom, / ezt sose higgyétek, ne legyen hihető ez a vétek;¹⁴Az eredeti szövegben az egyelőre még semleges jelentésű tett, factum olvasható. / vagy ha talán mégis, higgyétek a meglakolást is!” (300–303) A tettre (factum) vonatkozóan tehát előbb szerepel az érte járó büntetés (poena), mint hogy bűnként, gaztettként volna megnevezve. Orpheus örvendezik, amiért az általa ismert föld, az otthona távol esik attól a vidéktől, amely ilyen nagy vétket „termett” (quae tantum genuere nefas, 307). – Ettől fogva Myrrha szerelme mindig nefasnak, kimondhatatlan bűnnek, scelusnak, gazságnak minősül; ő maga is többször nevezi annak, jóllehet vonzalmát a természetből vett példák sorával igyekszik igazolni (323–333).

Orpheus tehát, ahogy a 10. könyvben több alkalommal is, nagy hangsúlyt fektet a geográfiai viszonyokra – dalát is innen kezdi meg. Legyen a panchaiaiak földje bármilyen gazdag a különleges növényekben, virágozzék csak minden virág, de az baj, hogy a mirrha is innen terem, márpedig ez az „új” fa hitvány volt, nem volt értéke (307–310; az értékhatározó birtokos eset tagadószóval ezúttal morális értelemben írja le, azaz leírja a keletről importált luxuscikket).¹⁵Lásd például: Diod. Sic. V. 42. 1. A kelethez való viszonyulásban (azaz Orpheus távolságtartó felfogásában) szerepet játszik az augustusi propaganda is: ebben a világban például Kleopátra és a nagy ellenfél, Antonius volt otthon. A dal „első versszakában” tehát először mirrha (murra), majd – a pejoratív értelemben fordítható – új fa (nova arbor) szerepel, s csak ezután hangzik el Myrrha neve. A lányt előbb átváltozott alakjában énekli meg Orpheus: elárulja a történet végét. Ha hallgatói nem ismerik a történetet, a carmentől valóban az átváltozás összefüggéseinek megvilágítására, a murra és Myrrha közötti állomások ismertetésére számíthatnak.

A dal nagy részében, egészen Myrrha meneküléséig a lány szűz mivolta hangsúlyozódik. A hajadon, aki nem hajlandó férjet választani sem Orpheus eljátszott (318), sem Cinyras valódi kérésére (357), fává és anyává válásának útján mindvégig virgóként van azonosítva: amikor a pietast, a szülővel szemben tanúsított helyes viselkedést hiányolja magából (impia virgo, 345); amikor teljes tudatában van bűnének (sceleris sibi conscia virgo, 367); amikor a meghiúsult öngyilkosság után némán hallgat (muta silet virgo, 389); amikor a dajka a lelkére beszél (virgo scit se non falsa moneri, 427); amikor Cinyras a dajkától korát kérdezi (quaesitis virginis annis, 440); végül amikor ugyanő a lány tapasztalatlanságát próbálja oldani a szex előtt (virgineosque metus levat, 466).

Az éjszakán, amikor a lány elveszíti szüzességét, koromsötét van, hiszen az aranyló hold is „menekül” az égről, fekete fellegek takarják a rejtőzködő csillagokat (fugit aurea caelo / luna, tegunt nigrae latitantia sidera nubes, 449–450). Közülük előbb Icarus (vagyis Ikarios) takarta el arcát, majd őt követi lánya, Erigone, a szülővel szemben tanúsított pietas tökéletes megtestesítője (pio sacrata parentis amore, 451). Az Ovidius/Orpheus által említett két példa nagyon is tudatos választás: Érigoné, miután kutyája, Maira rátalált apja, Ikarios holttestére, öngyilkos lett – fölakasztotta magát egy fára. Ikariosból lett az égen a Bootés (Ökörhajcsár), míg Érigonéból a Virgo, azaz a Szűz csillagkép.

A dalban háromszor van éjszaka: nemcsak Myrrha menekülése idején (476) és az apjával való találkozás alkalmával (454), hanem előtte is, amikor megpróbál véget vetni életének (368). A főnév – ismét a virgo – ekkor a „Cinyras lánya / Cinyrashoz tartozó”¹⁶Nem meglepő, hogy az epizódban több alkalommal kérdőjeleződik meg a szavak, a családi szerepek jelentése: Cinyras azért nem lehet az övé, mert az övé (339), a szeretkezés alkalmával pedig Cinyras a korkülönbség miatt szólítja „lányom”-nak Myrrhát, ezért a válaszul elhangzó „apám” tragikus iróniáját nem ismeri fel (467–468). Myrrha is átlátja, milyen átrendeződést von magával az incestus (347–348). melléknévvel egészül ki. A szerelmes lány tehetetlenségében vergődik: lelke úgy inog, mint egy hatalmas élőfa (!), amely a fejsze legutolsó (novissima) csapására vár – ezután ki fog dőlni, de még nem tudni, merre. A lány ezen a ponton akasztja fel magát, hiszen nem lát más kiutat a szenvedésből (372–380).

Pedig Myrrha már első gondolataiban – legalábbis Orpheus tolmácsolásában: hamar – megfogalmazza, hogy rossz helyre született (fortunaque loci laedor, 335), bárcsak idegen lehetne, hiszen akkor cselekedhetne. Szeretne messzire menni innen és elhagyni az atyai föld határát, csakhogy elkerülje a bűnt, de a vágy itt fogja (341–344).

Nem mozdulhat: Myrrha csak az után léphet ki nem-választott helyzetéből, amiben története gyökerezik, miután fizikai értelemben is elkövette a bűnt: elveszítette tisztaságát, szüzességét, ráadásul teherbe is esett, sőt, tulajdon apjától.

A több mint kétszáz soros carmen nem határozza meg pontosabban az események helyszínét (bár tudjuk, hogy Cipruson járunk): Cinyras és Myrrha otthonáról annyit tudunk meg, hogy az együtthálás idején éves Ceres-ünnep¹⁷Az ünnep megszentségtelenítéséről az incestus kapcsán lásd Lowrie 1993. zajlik, amelyet az anyák ünnepelnek, s ilyenkor kerülik, hogy a férfiak megérintsék őket, helyette titkos összejöveteleket látogatnak – Cinyras hitvese is, név szerint Cenchreis, ezen vesz részt (431–436).

Orpheus éneke tehát körben írja le Myrrha pályáját: a Panchaia tellus szerepel először mint mirrhát termő vidék (309), innen indulunk; majd a várandós lány bolyongásakor tudjuk meg legközelebb, hol járunk – már el is hagyta a pálmatermő arabokat és (ugyanezeket a) panchaiai mezőket (480). Teljes kimerültségében csak a sábai földön áll meg (480), itt kezd imádkozni az átváltozásért.

Útját tehát nehéz volna térképre rajzolni, hiszen Orpheus a saját magától, saját otthonától való távolságra összpontosít, és általános „orientalizálással” jelöl meg pontosan nem körvonalazható helyszíneket, mígnem Myrrha elér oda, ahonnan többé nem mozdul.

Myrrháról mégis síkságot neveztek el egy 2021-ben készült különleges térképen. Az apjától teherbe esett lány könnycseppeket hullató faként jelenik meg Rachel Fallon és Alice Maher ír képzőművészek A térkép című műalkotásán, amely most az OFF Biennálé kurátori csapatának köszönhetően az „ezek a falak nem minket védenek” című kiállításon látható a Merlin Színházban.

A monumentális textilszobor – ahogyan az aktivista alkotók nevezik – 6,5 x 4 méter nagyságú, és a művészek Mária Magdolna-projektjébe illeszkedik: a női sorsok, traumák örökségét dolgozza fel változatos eszközökkel. A varrott, hímzett, horgolt, festett mappa mundi feminista szemléletrendszerben szólaltatja meg a kartográfiai hagyományok nyelvezetét, válogat azok ikonográfiai eszköztárából, allegóriáiból.

Ha a kiállítótérbe érkező látogató jobbról kezdi olvasni a térképet, a Metamorphopolis láttán érthető módon asszociál Ovidius átváltozásaira. Ha pedig szemmagasságban tájékozódik tovább, az ókorban navigáló tekintet hamar meglátja Medusa, Sappho, majd Hecate portréját. Az ábrázolások, megnevezések kimeríthetetlen sora számos ponton támaszkodik a görög-római mitológiára és földrajzi felfogásokra is – néhány példát, elképzelt és valóságos vidéket (többek között ebben az interjúban) Rachel Fallon és Alice Maher is elmagyaráz, de érdemes hosszú percekre belefeledkezni a műalkotásba: egy olyan térben megállni, amely arra hivatott, hogy a traumafeldolgozás és közös gyógyulás megtapasztalása felé léphessünk.

A Myrrha Plain odafent lokalizálható: tőle jobbra a kolosszus sebzett lába áll, balra pedig a négy folyó kútját ábrázolták. Myrrha piros balzsamfaként áll, cseppjei narancssárgák,¹⁸Ovidiusnál apja hálószobája felé haladva, a bűnhöz egyre közelebb, Myrrha teljesen elsápad és minden ereje elhagyja: nincs visszaút, „a szín és a vér kimenekül (belőle), lélekjelenléte elhagyta, ahogy ment” (fugitque / et color et sanguis animusque relinquit euntem, 458–459). mellette egy fehéren hímzett edény.

A kiállítótérben – a fekete fellegek helyett – fekete függönyök takarják el a külvilágtól a térképet. Ha hátrébb lépünk, és – az ovidiusi Myrrha-történet kiemelt részleteivel a fejünkben – kitekintünk a földrészek határain körben világító csillagképekre, balra a Peccatrix Maior („Nagyobb Bűnös”, aki már kétszer is szült házasságon kívül), jobbra a Fons Lacrimae („Könnykút”) világít. Az új fa (nova arbor) modern változata új konstellációban.

Itt ismét visszafordulunk az ókori irodalomba. Myrrhának nemcsak a teste változott fává, hanem a könnyei is cseppekké. Orpheus ovidiusi dalában háromszor sírja el magát: amikor Cinyras nem érti, miért nem akar házasságra lépni (362); amikor a dajka szerelmi varázsszert ajánl neki (406); végül amikor bevallja bizalmasának, kit szeret (419). „Langyos harmat” önti el szemeit (tepido suffundit lumina rore, 360), miközben apjával beszél, de miután már elvesztette az ember által megtapasztalható, korábbi érzékeket, már a fából folynak „a langyos cseppek” (tepidae manant ex arbore guttae, 500).

A narrátor maga is megváltozott, meghatódott saját dalától (ha hihetünk neki). Az Orpheus által jósolt büntetés helyett (poenam, 303) ugyanis a könnycseppekhez megbecsülés, tisztelet társul (est honor et lacrimis, 501), a fa így kapta tehát a murra nevet – „és egyetlen korszak sem fog hallgatni róla” (nulloque tacebitur aevo, 502). A századok sokáig fogják „megforgatni” a történetét, hogy végül Catullus szavait is parafrazeáljuk. Myrrha a térképen a női sorsközösség érdemes tagja: időtlen történetét nők szőtték tovább, nem Orpheus énekel róla.

S hogy innen eljutna-e a Satrachus árjához? A folyó neve sok-sok évszázaddal később (vagy: korábban), a Kr. u. 5. században élt Nonnos Dionysiaka című, kivételes hosszúságú eposzában is szerepel, ahol a szerző Aphrodité és Adonis szerelméről beszél.¹⁹Non. Dion. XIII. 456–460. A leírásban a víz két rituáléhoz kapcsolódik: egyrészt hogy a menyasszonyra vízcseppeket löttyintettek, másrészt hogy a hagyomány szerint Aphrodité köpenybe burkolta szerelmét, „Myrrha fiát”, miután az megfürdött a vízben. Míg Ovidiusnál a forrásnympha Naiasok Myrrha könnyeivel nedvesítették be a csecsemőt, Adonis a Satrachusban fürödve „születik újjá” és pihen meg Aphrodité ölében.

De ez már egy másik történet: Adonis nézőpontja, nem Myrrháé.

Az „ezek a falak nem minket védenek” című kiállítás június 15-ig látogatható a Merlin Színházban. Ajánljuk az OFF-Biennále Budapest 2025 még ezen a héten zajló eseményeit – a kiállításokhoz kapcsolódó programok itt böngészhetők.