Írások a klasszikus ókorról – tudományos igénnyel, nem csak szakértőknek

Endreffy Kata: Neilos és Hápi találkozása. Dualité du style – másként. Polikróm 2024/3 (2024. augusztus 2.), pp. 1–7 (7 p.)

A Palladion Műhely és az Ókor folyóirat szerkesztősége 2023 végén közös munkába fogott és útjára indította a Dualist. A Dualis írásainak célja, hogy az ókori művészetet és tudományos feldolgozásának eredményeit változatos eszközökkel és formában hozzák közel a mai befogadóhoz, és minden alkalommal két változatban és két helyen, a Palladion honlapján és az Ókor hasábjain is megjelennek. A Dualis második tétele Castiglione László (1927–1984) emlékére íródott halálának negyvenedik évfordulója alkalmából.

A mi napjaink szorgos és jóleső munka, na meg végtelenül rosszul eső bosszankodások között telnek. Az utóbbi mindazok miatt van, akik munkánkat nemhogy segítenék, de akadályozzák. Ilyenek sokan vannak, de ha beleszakadnak is, akkor sem tudják meggátolni, hogy előre haladjunk, és valahogy széttörjük azokat a korlátokat, amelyek a stupid bürokraták miatt szakmánk köré vannak vonva. Higyjétek el ez a harc, amely minden nap, otthon és itt is ujra kezdődik, és amely talán egész életünket végig fogja kisérni, több fáradságot okoz és jobban igénybe vesz, mint a legszenvedélyesebb munka. De nem kerülhetjük el, mert különben még annyit sem tudnánk dolgozni, amennyit tudunk. S ha a látszat szerint most minden gondtól elszakadva élvezzük a munka gyönyörűségét, akkor annál kínzóbb tudni nekünk azt, hogy ez egyáltalán nem így van, és hogy ezt rajtunk kívül csak nagyon kevesen hiszik el nekünk. Dehát azért vagyunk még voltaképpen [még] pályánk elején, hogy megvívjuk ezt a harcot, amelynek eredményeit talán utódaink fogják élvezni. Örüljetek annak, hogy Ti valóban megtehetitek lelkiismeretfurdalás nélkül a porondról való visszavonulás és a nyugodt szemlélődés lépéseit, és tegyétek is meg. Nagy és becsületes munka áll mögöttetek, most már egy kicsit érezzétek jól magatokat egészen zavartalanul.

Castiglione László
Kairó, 1959. IX. 29.1Castiglione László és Varga Edith 1959 áprilisa és novembere között Egyiptomból hazaírott leveleinek másolata Varga Edith (1931–2020) hagyatékában maradt fenn; az iratokat a Palladion Műhely őrzi. A levélrészletet változtatások nélkül közöljük. Az idézet és a műtárgyfotó közlésének engedélyéért a Castiglione László Ókori Alapítványt illeti köszönet. Az írás az Alapítvány támogatásával jelenik meg.

Castiglione László az alexandriai Serapeumban, 1959
© Castiglione László Ókori Alapítvány

A fenti sorokat Castiglione László harminckét évesen írta haza arról az egyéves tanulmányútról, amelyet felesége, Varga Edith, valamint Kákosy László társaságában töltött Egyiptomban 1959/60 során. A levél keletkezésekor már fél éve kint dolgoztak, rendkívül szerény anyagi körülmények között, a legnagyobb bosszúságot azonban nem is annyira a pénz hiánya, mint inkább a mindennapi ügyek intézése körüli állandó hercehurca jelentette, egyiptomi és magyar részről egyaránt. Az utolsó mondatokat tanár szüleihez intézi: a porondról való visszavonulás és a nyugodt szemlélődés, amelyet jól megérdemelt osztályrészükül kíván – az, hogy egy kicsit „egészen zavartalanul” jól érezzék magukat –, neki valószínűleg soha nem adatott meg. Negyven évvel ezelőtt halt meg, mindössze 56 évesen – ez az írás egy olyan szobrocska értelmezésével tiszteleg az emléke előtt, amelynek alapos feldolgozására már nem maradt ereje és ideje.

A szóban forgó terrakottaszobrot Castiglione László ezen az egyiptomi tanulmányúton vásárolta saját gyűjteménye számára egy kairói műkereskedésben 1959-ben vagy 1960 elején, majd közel két évtizeddel később publikálta néhány sorban a Szépművészeti Múzeum Közleményeiben.2Castiglione 1978, 140, 9. szám, 12. kép. A töredékes szobrocska magassága 7,4 cm, hossza 7,5 cm, szélessége 2,9 cm. Két formában mintázták (az illesztés jól látszik a fejtető és a váll vonalában), belül üreges, az agyagot fényes sötétszürkére égették. Mint műgyűjteményének sok más darabján is látszik, biztos szemmel választott: olyan tárgyakat keresett, amelyek valamilyen szempontból különlegesek, egyediek, s amelyek tanulmányozásában új kutatási lehetőségeket sejtett.3Ugyanez igaz a Szépművészeti Múzeum számára megvásárolt darabokra is. A vásárlás körülményeiről lásd Nagy 2013, 162. Írásaiban jellemzően valamilyen tárgyi vagy szöveges forrásból indult ki, s ezek részletekbe menő, alapos elemzése révén jutott el átfogó megfigyelések megfogalmazásáig.4Szilágyi 1984, 286. Ennek az írásnak nem tiszte Castiglione László életének és munkásságának átfogó méltatása, ehhez lásd elsősorban Szilágyi János György és Török László megemlékezéseit 1984-ből, valamint Nagy Árpád Miklós későbbi összegzését (2013, 168–169). 

75_Nílus-szobor_A
75_Nílus-szobor_B
previous arrow
next arrow

Nílus-isten terrakotta szobrocskája, Kr. e. 1. század
© Castiglione László Ókori Alapítvány

A töredékes terrakotta szobrocska a Nílus folyót megszemélyesítő Neilost ábrázolja. Neilos a folyamisteneknek a görög-római művészetben megszokott ikonográfiai szkhémájában jelenik meg, fedetlen felsőtestű, hosszú hajú, szakállas férfialakként, aki félig fekvő tartásban a bal könyökére támaszkodik. Alsótestét, amely deréktól lefelé letörött, egykor köpeny borította, amelynek csavart szegélye és redői a bemélyítéssel jelzett köldök alatt, valamint a bal karon is kivehetők. Az alak fejét koszorú és két rügyből álló lótuszkorona díszíti, hosszú haja hátul kis kontyban van összefogva. Bal kezében gyümölcsökkel teli bőségszaru látható, hiányzó jobbkezében egykor kalászköteget vagy nádszálakat tarthatott.

A szobrocska különlegesnek számít a graeco-egyiptomi terrakották körében, jól ismert párhuzamait nem ebben a korpuszban, hanem részben érméken és mozaikokon, elsősorban pedig nagyszobrászati emlékek között találjuk.5Jentel 1992. Legközelebb egy szintén egyiptomi lelőhelyű kisebb méretű márványszobor áll hozzá, amelyen Neilos bal könyökével vízilóra támaszkodik, kezében pedig talán rhytont tart.6Landesmuseum Württemberg, 1.27; Hermupolis Magnából, Kr. e. 2. század, 18,5 × 26,8 × 9,5 cm. 

04_Stuttgart_A
04_Stuttgart_B
previous arrow
next arrow

Neilos márványszobra, Kr. e. 2. század. Landesmuseum Württemberg, Stuttgart, 1.27
© Landesmuseum Württemberg, Stuttgart / H. Zwietasch [CC BY-SA]​

A Vatikáni Múzeum több mint három méteres márvány Nílus-szobra, amely egykor Isis istennő legnagyobb római templomát díszítette, az istenség alexandriai kultuszszobra nyomán készülhetett.7Museo Vaticano, MV.2300.0.0, Kr. u. 1. század vége, 165 × 310 × 147 cm. A szkhémát követő kisebb méretű császárkori márványszobor a Musée du Louvre gyűjteményében: MR 307, Ma 4579; Kr. u. 2–3. század, 59 × 54,5 × 23 cm; az alexandriai Görög-Római Múzeumban: 29448; Alexandriából, Kr. u. 2. század, 43 × 60 × 12 cm. A vatikáni szoborhoz hasonló monumentális Nílus-szobrot, amelyet az áradás ideális mértékét, tizenhat könyököt jelképező tizenhat gyermek vesz körül, idősebb Plinius is említ Természetrajzában: a Vespasianus császár által a római Béke templomában felállíttatott szobor a szerző szerint aetiopiai basanitésből készült, amely színében és keménységében is a vashoz hasonlít.8Idősebb Plinius: Természetrajz XXXVI. 11, a szobor nem maradt fenn. Pausanias ugyancsak arról ír, hogy a Nílus szobrait – más folyamistenek ábrázolásaitól eltérően – fekete színű kőből faragták (Pausanius: Görögország leírása VIII. 24, 12).

Ezt a követ idézheti a fényes szürkésfeketére égetett budapesti szobrocska színe is, egyúttal pedig utal a Nílus termékeny iszapjára, amelyről Egyiptom a nevét kapta: Kemet – „fekete föld”. A folyó éltető aspektusa nemcsak a szobor sötét színében, illetve az ábrázolt isten kezében tartott bőségszaruban van jelen, hanem különleges, egyedi vonásában is: a fedetlen felsőtesten kirajzolódó, hangsúlyosan megereszkedett, csüngő mellek megjelenítésében, amely Neilos mellett Hápihoz, az áradó Nílus egyiptomi istenéhez is köti az alakot.

Térdeplő Hápi bronzszobra, Kr. e. 7–4. század. Musée du Louvre, E 4874
© 1994 GrandPalaisRmn (Musée du Louvre) / Hervé Lewandowski

Az egyiptomiak alapvetően férfinak tartották – és ábrázolták – Hápit, a csüngő mell mégis az isten kettős természetére, illetve az egyiptomiakra oly jellemző duális gondolkodási struktúrára utal: a folyó nem férfi vagy nő, illetve külön-külön férfi és nő, hanem mindkettő: alakját a termékenység férfi és női aspektusa együtt teszi teljessé.9Egyiptomban ez az androgün jelleg a teremtőistenek sajátja, az esznai templom hüposztül csarnokának egyik oszlopán például Néithet nemcsak az anyák anyjának, hanem az atyák atyjának, illetve minden isten atyjának és anyjának is nevezik (Esna III, 247A: Sauneron 1968 [20123], 125). Az áradást nem csupán Hápival – és természetesen Osirisszal – kapcsolták össze, hanem Isisszel: bár a víz maga volt Osiris, a folyó minden évben bekövetkező kiáradását a férjét és fivérét sirató istennő könnyeinek is tulajdonították.10Pausanias: Görögország leírása X. 32, 18; a kapcsolat egyiptomi gyökereihez lásd Derchain 1970. A klasszikus egyiptomi panteon más tagjaival ellentétben Hápi nem alkotott isteni családot, nem ismerjük hitvesét. Csupán a római császárkor idején tűnik fel – immár Neilos párjaként – Euthénia, akit az előbbihez hasonlóan sokszor félig fekvő tartásban, kezében bőségszaruval vagy tállal ábrázoltak, Isis istennő alakját idéző ruhában és hajviselettel.11A fekvő Euthénia egy Kr. u. 1. századi festett vásznon: Metropolitan Museum of Art, 1984.178, Akhmimból; márványszobra nyolc gyermekkel az áradás feléhez való hozzájárulásként: Alexandria, Görög-Római Múzeum 24124, Kr. u. 2. század. Neilos és Euthénia viszonyáról bővebben lásd Kákosy 1982, Euthénia ikonográfiájához: Jentel 1988.

Castiglione László egyik legtöbbet idézett írása, amelyet nagyon fiatalon, már az egyiptomi tanulmányutat követő évben közzétett, a császárkori egyiptomi sírművészet kettős stílusát elemzi: olyan alkotásokat, amelyeken egyes alakok „egyiptomi”, míg mások „görög-római” stílusban jelennek meg – a „stílus” fogalmának legtágabb értelmében.12Castiglione 1961; értő kritikáját lásd Riggs 2002, 96 és Riggs 2005, 7–8, stílus helyett az „ábrázolási rendszer” fogalmát javasolva, illetve Venit 2016, elsősorban 148 és 170. Castiglione itt kizárólag funeráris kontextusban vizsgálja a graeco-egyiptomi „kettős stílust”, és arra a következtetésre jut, hogy míg az elhunytak valós szférához köthető ábrázolásai jellemzően a művészetben uralkodóvá váló görög-római stílust követik, a túlvilághithez kötődő jelenetek és istenek ábrázolása szigorúan ragaszkodik az egyiptomi hagyományokhoz.

A Nílus-szobrocska, amelyet gyűjteményébe választott, éppen erre a szigorú hagyományőrzésre cáfol rá a késő-ptolemaida, illetve császárkori istenábrázolások tekintetében. Olyan vizuális nyelv képviselője, amely egyetlen alakban képes ötvözni az egyiptomi, illetve a görög-római kánon elemeit: míg a szobor színe, a lótuszkorona és a csüngő mell az előbbi, a testtartás, a ruha- és hajviselet, illetve a bőségszaru az utóbbi körrel köti össze. Ugyanilyen vizuális kétnyelvűség figyelhető meg azoknak a hellénisztikus és császárkori reliefdíszes kőtálkáknak a jeleneteiben is, amelyek szintén az 1959/60-as tanulmányút során keltették fel Castiglione László érdeklődését.13Az út során két darabot is vásárolt ebből az akkor még szinte teljesen ismeretlen tárgycsoportból, egyet a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteménye számára a sólyomfejű Hórusz és Isis-Hathor ábrázolásával (60.11.A), egyet pedig a saját gyűjteményébe a lótuszvirágban ülő Harpokratés alakjával (Varga Edith halála után ez a darab is a Szépművészeti Múzeumba került, leltári száma 2022.1.A).

Ezeknek a sötét színű kőből faragott, kisméretű, lapos tálkáknak az ikonográfiai programja jellemzően a Nílus éves áradásához, az ahhoz kapcsolódó megújuláshoz, illetve az egyiptomi újévi ünnepekhez köthető. A közel százötven darabos korpuszból itt csupán azokat érdemes kiemelni, amelyeknek az értelmezése közvetlenül is kapcsolódik a Castiglione-féle Nílus-szobor ábrázolásához. A faenzai Museo Internazionale delle Ceramiche gyűjteményében őrzött töredékes darab szakállas férfialakját korábban Sarapisként, illetve Suchosként azonosították.14Faenza, Museo Internazionale delle Ceramiche, AB107. Római császárkor, szteatit, 8,3 x 6,8 cm. Endreffy 2020, 233, 243, 34. sz. Értelmezése Sarapisként: Tran tam Tinh 1970, 71, 3. j.; Kater-Sibbes 1973, 110, 595. sz.; Budischovsky 1977, 74, XII, 2 sz.; Suchosként: Parlasca 1983, 156–157, 67. j. A krokodil mellett heverő, szfinxre támaszkodó, kezében bőségszarut tartó férfi azonban ebben az esetben is Neilos, míg a tálka peremére karcolt hullámvonalak a folyó vizét, a bal felső regiszterben szinte kivehetetlen kis alakok pedig az áradás tizenhat könyökét idézik.

Neilos reliefdíszes alakja szteatittálkán, római császárkor.
Faenza, Museo Internazionale delle Ceramiche, AB107
© Museo Internazionale delle Ceramiche in Faenza

Jóval egyértelműbb Nílus-ábrázolások jelennek meg egy másik tálkán: a J. Paul Getty Museum gyűjteményének darabján a folyóból kiemelkedő Neiloshoz Euthénia közelít, aki egyik kezében kalászt tart, a másikkal a vizet csavarja ki a hajából.15The J. Paul Getty Museum, 83.AA.327. Római császárkor, szteatit, átmérő: 14,9 cm. Endreffy 2020, 233, 255, 98. sz. további irodalommal. Nincsenek egyedül – az ősvizet jelképező téglalap alakú medence túlpartján lótuszágyon heverő sólyomfejű krokodil, előtte pedig trigononon játszó Isis látható: ők is a folyó áradását testesítik meg, csak egyiptomi olvasatban.

Euthénia, Neilos, Thot és Isis sólyomfejű krokodil előtt szteatittálkán, római császárkor.
The J. Paul Getty Museum, 83.AA.327, CC0

A „dualité du style” ezekben az esetekben nem abban áll, hogy a jelenet egyes szereplői tartalmi „hovatartozásuk” szerint más-más ábrázolási rendszerben mutatkoznak meg, hanem abban, hogy egyazon jelentéstartalomnak mindkét rendszerben megvan a maga kifejezésmódja, s hogy a két vizuális kánon egyetlen kompozícióban, sőt, ahogy a Nílus-szobrocska esetében látjuk, akár egyetlen alakban is találkozhat.

Castiglione László nemcsak a saját gyűjteményébe tartozó darabokkal, hanem a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének graeco-egyiptomi terrakottáival is évtizedeken át foglalkozott. Utóbbiak katalógusának első változata el is készült, a mű azonban soha nem jelent meg: az egyetlen kézirat a szerző halála után többé nem volt fellelhető.16Lásd Szilágyi (Török 1993, 10–11). A kézirat Varga Edith hagyatékának rendezésekor sem került elő. Ez a rövid írás csupán egy darabot emel ki a magángyűjteményébe tartozó – és feldolgozásra váró – műtárgyak közül, és csupán egy lépést tesz annak további értelmezése felé. A „harc”, amely hatvanöt évvel ezelőtt megkeserítette Castiglione László egyiptomi útját, s amelynek béklyójától később sem tudott szabadulni, keveset változott a halála óta eltelt negyven esztendőben: a küzdelem jobbára ugyanúgy magányos, ellensúlyozni pedig talán csak párbeszéddel lehet – korok, kutatók és kutatónemzedékek, élők és holtak között egyaránt.

  • Budischovsky, M.-C. 1977. La diffusion des cultes isiaques autour de la Mer Adriatique, I. Inscriptions et monuments. ÉPRO 61. Leiden.
  • Castiglione L. 1961. „Dualité du style dans l’art sépulcral égyptien à l’époque romaine”: Acta Antiqua 9 (1961), 209–230. >>
  • Castiglione L. 1978. „Neilos perszonifikációja”: Castiglione L. – Szentléleky T. – Szilágyi J. Gy.: „Antik művészet a debreceni Déri Múzeumból és más magyar gyűjteményekből”: A Szépművészeti Múzeum Közleményei 50, 135–151 (= L. Castiglione, „La personification du Nil”: L. Castiglione – T. Szentléleky – J-G. Szilágyi: „Art antique au Musée Déri de Debrecen et dans d’autres collections hongroises”: Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts 50, 3–34). >>
  • Derchain, Ph. 1970. „Les pleurs d’Isis et la crue du Nil”: Chronique d’Égypte 45, 282–284. >>
  • Endreffy K. 2020. „Stone Paterae with Decoration in Relief from Graeco-Roman Egypt: An Iconographical Approach”: Bricault, L. – Veymiers, R (szerk.): Bibliotheca Isiaca, IV. Bordeaux, 227–306.
  • Jentel, M-O. 1988. „Euthenia”: Lexicon Iconographicum Mythologiae Classicae (LIMC) IV. Zürich–München, 120–124.
  • Jentel, M-O. 1992. „Neilos”: Lexicon Iconographicum Mythologiae Classicae (LIMC) VI. Zürich–München, 720–726.
  • Kákosy L. 1982. „The Nile, Euthenia, and the Nymphs”: Journal of Egyptian Antiquities 68, 290–298. >>
  • Kater-Sibbes, G. J. F. 1973. Preliminary Catalogue of Sarapis Monuments. Leiden.
  • Nagy Á. M. 2013. Classica Hungarica. A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének első évszázada (1908–2008). Budapest. >>
  • Parlasca, K. 1983. „Griechisch-römische Steinschälchen aus Ägypten, mit einem Exkurs von Michael Pfrommer”: Grimm, G. – Heinen, H. – Winter, E (szerk.): Das römisch-byzantinische Ägypten. Akten des internationalen Symposiums (Trier, 26.–30. September 1978). Aegyptica Treverensa. Trierer Studien zum Griechisch-Römischen Ägypten 2. Mainz. 151–160.
  • Riggs, Ch. 2002. „Facing the Dead: Recent Research on the Funerary Art of Ptolemaic and Roman Egypt”: American Journal of Archaeology 106/1, 85–101. >>
  • Riggs, Ch. 2005. The Beautiful Burial in Roman Egypt. Art, Identity, and Funerary Religion. Oxford.
  • Sauneron, S. 1968 [20123]. Le Temple d’Esna (Esna III, Nos 194–398). Kairó.
  • Szilágyi J. Gy. 1984. „Castiglione László (1927–1984)”: Antik Tanulmányok 31, 285–289. >>
  • Török L. 1984. „Castiglione László 1927–1984”: Archeológiai értesítő 111, 250–252. >>
  • Török L. 1993. Hellenistic and Roman Terracottas from Egypt. Bibliotheca Archaeologica 15. Róma.
  • Tran tam Tinh, V. 1970. „Isis et Sérapis se regardant”: Revue Archéologique 1, 55–80. >>
  • Venit, M. S. 2016. Visualising the Afterlife in the Tombs of Graeco-Roman Egypt. Cambridge. >>

© Palladion Műhely
PolikrómAdatkezelésSütik