A háború mint téma érdekes módon csak marginális szerepet játszott Németország régészetében, holott a 20. századi két világháború, az amerikaiak vietnami és az oroszok afganisztáni háborúja elegendő okot adhatott volna annak vizsgálatára, hogyan zajlottak a katonai összecsapások, vagy általában az erőszakos konfliktusok a neolitikumban vagy a bronzkorban. Míg a bronzkori kardok minden lehetséges aspektusát – kronológiáját, díszítését, öntési minőségét, eredetét vagy státuszszimbólumként való jelentőségét – kimerítően elemezték, a rendeltetésük, hogy embereket öljenek velük, alig került szóba. A háború témája még az 1980-as években, a békemozgalom időszakában sem vált fontossá a történelem korai korszakainak kutatásában. A „(békés) nemes vadember” filozófiai-etnológiai narratívája és a „békés egymás mellett élés” politikai konstrukciója, amellyel a Szovjetunió a két ellentétes társadalmi rendszer háború nélküli kohabitációját írta le, titokzatos módon kiegészítette egymást.

Annál nagyobb hatást váltott ki Lawrence H. Keeley 1996-ban megjelent War Before Civilization. The Myth of the Peaceful Savage (Háború a civilizáció előtt. A békés vadember mítosza) című könyve. Keeley (†2017) a chicagói Illinois Egyetem professzora volt, kutatásának középpontjában a kőeszközökön található használati nyomok vizsgálata állt. A háborúról írt könyve már azért is meglepetést keltett, mert a szerző korábban nem írt nagyobb visszhangot kiváltó műveket a konfliktusok régészetéről. A Háború a civilizáció előtt nem csupán azt a témát dolgozta ki, amire az olvasó a cím alapján számít; alcíme, A békés vadember mítosza azt is világossá tette, hogy elméletileg is kidolgozott műről van szó. A jó vagy nemes vadember alakja Kolumbuszig vezethető vissza, aki hajónaplójában leírta a karibok szépen formált testalkatát és békés természetét.¹Kohl 1981, 12. De pontosan csak Michel de Montaigne fogalmazta meg a vademberek közösségének lényegi jellemzőit, szembeállítva saját korának társadalmaival (Az emberevőkről, ford. Csordás Gábor):

Olyan nemzet ez, mondanám Platónnak, amely nem ismer semmiféle kereskedést; semmiféle írásbeliséget; nem ismeri a számokat; nincs neve a magisztrátusra, sem a politikai felsőbbségre; nem ismeri a szolgaságot, a gazdagságot vagy a szegénységet; a szerződést; az öröklést; az osztozkodást; egyéb foglalatosságot a henyélésnél; egyéb rokonságot az általános együvé tartozásnál; nem ismeri a ruházatot; a földművelést; a fémeket; a bort vagy a gabonát. Szavuk sincs a hazugságra, árulásra, színlelésre, fösvénységre, irigységre, emberszólásra, megbocsátásra. Milyen távolinak tűnne az általa elképzelt állam ettől a tökéletességtől…

Ám békéről nincs szó. Annál inkább egy másféle háborúról, figyelemre méltó indítékokkal:

Háborújuk egészében nemes és nagylelkű, és minden mentsége és szépsége megvan, ami ezt az emberi kórt megilletheti; és semmi más alappal nem bír közöttük az erény kívánásán kívül. Nem új földek meghódításáért küzdenek, hiszen még azt a természeti bőséget élvezik, mely munka és kínlódás nélkül látja el őket minden szükségessel, olyan bőségben, hogy nem is tudnak mit kezdeni területük növekedésével.

A nemes vadember alakjának összetett szellemi-történeti hátteréből Keeley csupán egyetlen szembeállításra szorítkozott:²Keeley 1996, 5–8. Thomas Hobbes és Jean-Jacques Rousseau ismert gondolatait vetette össze az ember természetes állapotáról. E két nevet összekapcsolta a háborúval (Hobbesian war), illetve a békével (Rousseauian declaration of universal prehistoric peace), így aztán „új-Rousseau-ista kutatókról” is szó esik, ami jól mutatja Keeley és műve végső soron ideológiai koncepcióját.³Keeley 1996, 20–21.

A könyv akkor jelent meg, amikor a volt jugoszláv köztársaságokban és Afrikában dúló háborúk véget vetettek annak az illúziónak, hogy a blokkok közötti konfrontáció után békés világrend következik. Mary Kaldor ezeket az összecsapásokat a konfliktusok új formájaként elemezte és „új háborúknak” nevezte el.⁴Kaldor 1999. Jellemzőik a bűnözői erőszak-gazdaság kiépülése, a harcok brutalizálódása és az államiakkal párhuzamosan kiépülő katonai szervezetek megjelenése, ami megkülönbözteti őket a 19. és 20. századi, nemzeti hadseregek által vívott háborúktól. A polgárháború-értelmezéssel szemben Kaldor kimutatta, hogy Bosznia-Hercegovinában olyan politikai konfliktusokról volt szó, amelyekben egyaránt részt vett az állam és különböző magánszereplők, és amelyekben az identitáspolitika csupán eszköz, hogy a politikai elitek megőrizhessék hatalmukat. A harcolók az erőszak új formáit alkalmazzák – ide tartozik a „másik” csoportjainak módszeres legyilkolása, a lakosság erőszakos elüldözése, amit etnikai tisztogatásnak neveznek, és a területek lakhatatlanná tétele. Mindez nem más, mint népirtás.

Mindezek nyomán vált aktuálissá az erőszak és a konfliktusok témája a régészetben. Heidi Peter-Röcher nagyívű tanulmányban mutatta be, hogyan lehet gyakorlati konfliktus- és erőszak-történetet írni a prehistorikus csontvázak alapján.⁵Peter-Röcher 2007. Ugyanakkor többször is hangsúlyozta, hogy a háború fogalma elválaszthatatlan az államtól, és főként a területek, az erőforrások ellenőrzéséért, valamint a zsákmányszerzésért vívott erőszakos küzdelmet jelenti.⁶Peter-Röcher 2007; 2011. A nem állami társadalmak esetében inkább a viszály fogalma illenék az erőszakos konfliktusok leírására. Ha a háborút államok közötti katonai konfliktusként definiáljuk, nem illik az európai neolitikum és bronzkor viszonyaira. Ha viszont a háború fogalmát minden lehetséges dologra, például a koronavírusra is kiterjesztjük, esetlegessé válik a jelentése. Így a kőkori és a bronzkori háborúk kérdése már csak azért is zsákutcába vezet, mert ez a fogalom tudományosan és érzelmileg egyaránt borzasztóan terhelt.

Bizonyos mértékű kiutat kínál ebből a zsákutcából a szociológiai erőszakkutatás, ami az erőszakra mint vonzó életformára összpontosít. Jan Philipp Reemtsma megfogalmazása nyomán: miért olyan vonzó az erőszak? Mi a közös rettentően különböző csoportok erőszak-felfogásában? Mi a közös nevezője a politikai vagy vallási terrorcsoportok erőszakos cselekményeinek és a külvárosi zavargásoknak? Ez az új erőszakkutatás nem azt vizsgálja, hogy mi áll mögötte, hanem azt írja le pontosan, hogy mi a tényállás.⁷Reemtsma 2016, 16. Míg a régebbi irányzatok főleg az erőszak okaira összpontosítottak, az újabbak az erőszak empirikus bizonyítékait tárják fel és különböző formáit írják le.⁸Imbusch 2000.

Így lett a „mi a tényállás?” leírásának követelménye az ősrégészet számára szinte az empirikusan megalapozott konfliktuskutatás mottója.⁹Hansen 2013; 2015. A Bronzkori erődök a Taunus és a Kárpátok között elnevezésű kutatási programban ezt sikeresen meg is valósítottuk.¹⁰Hansen–Krause 2018; 2019a; 2019b; 2022. Különböző, olykor újfajta kutatási módszerek segítségével ugyanis már csekély ráfordítással is viszonylag könnyen kimutathatók a harcok és pusztítások nyomai a bronzkori erődökben.

Trutz von Trotha szerint az erőszakkutatás új irányzatai olyan, eddig figyelmen kívül hagyott mozzanatokat vizsgálnak, mint az oktalan kegyetlenség;¹¹Popitz 1992, 50. az emberi erőszak határainak eltűnése; az agresszió mint mindenki számára kéznél levő erőforrás vagy normális hatalmi cselekvés; végül az erőszak mint a testiséghez kapcsolódó érzéki élmény, mint a fizikai szenvedés és a testi fájdalom alapvető vonatkozási pontja.¹²von Trotha 1997, 18–19. Az erőszak szociológiájának az erőszak fenomenológiájával kell kezdődnie, amit az erőszak alakzatainak elméletévé kellene továbbfejleszteni. Reemstma így különbözteti meg a test elleni erőszak különböző formáit: az allokatív az élet kioltására irányul; a raptív elsősorban szexuális; végül az autotelikus, amelynek célja önmaga.¹³Reemstma 2008, 121–125. Üzenete pedig: képes vagyok rá; hatalmamban áll; ez a világ rendje – isten vagyok.¹⁴Reemstma 2016, 50. Az erőszak fenomenológiája az áldozatok empirikus vizsgálatán alapul. A kriminalisztika a törvényszéki orvostudomány és számos természettudományos elemzési módszer segítségével deríti fel, hogyan ölték meg az áldozatot. Így nemcsak a bűncselekmény időpontját, hanem a lefolyását is rekonstruálják. Szerencsés esetben részletesen fel tudják tárni, pontosan milyen erőszakos cselekményeket követtek el az áldozattal szemben. Mindebből pedig következtethetünk a tett indítékaira és az elkövetőkre is. Ez a módszer, amely a tetthely dokumentálásának számos elemét a régészettől vette át, alkalmas az őskori erőszak kutatására is.¹⁵Veit 2018, 129–130. A srebrenicai mészárlás (1995 júliusa) során szerb alakulatok mintegy 8000 bosnyák férfit öltek meg, majd tömegsírokba temették őket;¹⁶Fink 2015. ennek egyik következménye lett a törvényszéki régészet kialakulása, ami speciális módszereket fejlesztett ki a tömegsírok feltárására.¹⁷Forensis 2014.

Az ukrajnai háborúban is fontos szerepet kap majd a régészet, például a bucsai orosz vérengzés felderítésében. Az orosz nagykövet-helyettes az ENSZ-ben nyilvánosan kijelentette, hogy a bucsai mészárlásról készült fényképek ukrán hamisítványok. A képek manipulálása valóban bevett gyakorlat – (nem csak) a digitális korban. De legkésőbb a Nemzetközi Bíróság előtt mindenre fény derül majd, amikor bemutatják a törvényszéki bizonyítékokat, és minden bucsai halott esetében tisztázni lehet, milyen kaliberű volt a halálos golyó, honnan lőtték ki, és maga a fegyver is azonosítható lesz.¹⁸Hansen 2022b.

Gyakran állítják: ha szavakkal és diplomáciával nem lehet tovább jutni, akkor a szembenálló fél nyilván csakis az erőszak nyelvén ért. Következésképpen tehát az erőszak is nyelv. Különböző alakzatai egyben üzenetek a túlélők számára. Ez főleg a mészárlásokra érvényes. Nem arról van szó, hogy megtörtént, aztán vége. A hatalom abszolút demonstrálásaként hosszú időn át fejti ki a fenyegetettség traumatizáló hatását a túlélőkre. 40 évvel ezelőtt a svábföldi Talheimban (Heilbronn járás), a vonaldíszes kultúra egyik településén, egy 2,9 × 1,5 méteres gödörben 34 ember maradványait tárták fel – a régészet által igazolható első neolitikum-kori öldöklés nyomait.¹⁹Hansen 2020. A csontvázak antropológiai vizsgálata megerősítette, hogy a halottak erőszakos cselekményeknek estek áldozatul. 20 személy koponyáján kőbalták által okozott sebek láthatók. Az esetek felében több vágási sérülést is találtak, ami tisztán mutatja a gyilkolási szándék fékezhetetlen erejét: a sebesülteket is tovább ütötték. Egy fiatal férfi nyakába nyíl fúródott, valószínűleg akkor, amikor már a földön feküdt. Nyilvánvaló, hogy kivégzésről van szó. A 16 gyermek és 18 felnőtt tetemét hevenyészve dobták a gödörbe; a támadók tehát eltüntették a holttesteket, vélhetően, hogy elrejtsék tettüket, és bizonnyal, hogy elfoglalják a falut. Bár az egyes mészárlások méretükben és a végrehajtás módjában különböznek egymástól, de az egyéni jellemzőkön túl – ahogy Wolfgang Sofsky megfogalmazta – a „vérengzések egyformasága” is kimutatható. Ez nem a célok azonosságán alapul, hanem az „abszolút erőszak egyetemes dinamikáján”.²⁰Sofsky 1996, 177–178. Így a talheimi mészárlás sem volt egyedülálló eset. Egy körülbelül egykorú tömegsírban, a hesseni Schöneck-Kilianstädtenben 26 holttestet tártak fel. A halottakat nem csupán fejükre mért csapásokkal ölték meg, hanem a lábukat is eltörték. A kínzás és a csonkítás tehát már a neolitikumban is az öldöklés része volt. Talheimmal ellentétben Kilianstädtenben nem találtak fiatal nőket a halottak között. Valószínű tehát, hogy a támadók elrabolták, megerőszakolták, aztán rabszolgává tették őket. Ugyanez történhetett az alsó-ausztriai Asparn Schletzben is, ahol mintegy 200 embert mészároltak le – itt sem találtak fiatal nőket a halottak között. E mészárlások történelmi okainak kutatása során azt szokták kiemelni, hogy mindhárom tömegsír a Kr. e. 5. évezred végére keltezhető, és egy általános válság, illetve a földért és más erőforrásokért vívott, egyre súlyosbodó háborúk kifejeződéseként értelmezhető.

Bár ezek a tömegsírok a Kr. e. 6. és 5. évezred paraszti társadalmairól kirajzolódó régészeti eredmények egészéhez mérve ritka kivételnek tűnhetnek, szó sincs arról, hogy ne módosítanák a túlnyomórészt békés neolitikumról alkotott összképet. Csupán a tömegsírok alapján persze nem lehet megírni a konfliktusok történetét, hiszen a források túl szűkösek. Ezzel összefüggésben érdemes utalni a nemrégiben publikált feltevésre a waterlooi csata halottainak sorsáról: alighanem csontlisztté dolgozták fel őket mezők trágyázására.²¹Pollard 2022. Talheim óta mindenesetre legalább nyolc további tömegsír került elő: El Trocs a spanyol Pireneusokban kilenc halottal (Kr. e. 5300 körül);²²Alt et al. 2020. Halberstadt (Harz járás) szintén kilenc halottal (Kr. e. 5000 körül);²³Meyer et al. 2018. Esztergályhorváti (Nyugat-Magyarország) 38 halottal (a Kr. e. 4. évezred eleje);²⁴Barna 2015. Potočani (Horvátország) 41 halottal (Kr. e. 4100 körül);²⁵Janković et al. 2017. Koszyce (Kis-Lengyelország) 15 halottal (a Kr. e. 3. évezred eleje);²⁶Schroeder et al. 2018. végül Eulau (Naumburg) 13 halottal (a Kr. e. 3. évezred eleje).²⁷Muhl–Meller–Heckenhahn 2010.

A neolitikum-kori vérengzések másik forrását a spanyol Levante sziklafestményei jelentik.²⁸Hansen 2021. Említtessék meg egy kivégzési jelenet a Cueva de la Vieja barlangból (Alpera közelében.²⁹Obermaier 1916, 238, 92. ábra. Három kisméretű, ülő alakot már több nyíl is eltalált; egy íjász balról, kettő pedig jobbról további nyilakat lő rájuk.

A mészárlások eddigi egyetlen ismert ábrázolása az Abri La Vall II barlangban található Capçanes közelében, Tarragona tartományban.³⁰Viñas–Sarriá 2011, 73–74, 5. kép. Öt íjászt és tizenhét áldozatot látunk; az utóbbiak fegyvertelenek, nyilak sebezték vagy ölték meg őket. Szerteszét hevernek különböző testtartásban; a mészárlás nyilvánvalóan éppen véget ért. Az íjászok kissé távolabb állnak, és különböző pontokról ellenőrzik a helyszínt. Lehetséges, hogy a festmények készítője egyszer maga is tanúja volt egy ilyen eseménynek.

A kutatók eddig még keveset foglalkoztak a mészárlások részleteivel, jóllehet kulcsfontosságúak azok értelmezéséhez. A potočani halottak vágott sérülései többnyire a koponya jobb oldalán találhatók, ami azt jelzi: hátulról, előre megfontolt szándékkal ölték meg őket. Több sebet is találtak a maradványokon – az áldozatokra tehát többször is lesújtottak. Következésképp ezek nem harc, hanem kivégzés nyomai.³¹Janković et al. 2017, 138. Egy szakértői vizsgálat bizonyára további részleteket is fel tudna tárni az elkövetés módozatairól, például hogy az áldozatok térdeltek-e vagy már a földön feküdtek; ez lenne a tett rekonstruálásának kiinduló pontja. A genetikai elemzés egyelőre nem segített a körülmények tisztázásában.³²Novak et al. 2022. A talheimi, kilianstädti és schletzi tettesek célja egy faluközösség vagy családok kiirtása volt. A gyilkoláshoz „túláradó gyilkolás” (overkill) társult, ami azt az erős érzelmi feszültséget mutatja, amely mögött felgyülemlett gyűlölet rejtőzött, és amely végül az áldozatok ellen elkövetett brutális erőszakban robbant ki.

A felgyülemlett gyűlölet a vérengzés egyik előfeltétele. A kőkori mészárlások nem spontán, hanem kitervelt, előre megfontolt cselekedetek voltak. Olyan emberek követték el őket, akik tudták, hogyan kell ilyesmit csinálni – talán nem először öltek. De az esettanulmányok szintjén túl – és itt is hátra van még a sérülések rekonstrukciós elemzése – nincs mód arra, hogy a mészárlásokat beágyazzuk a neolitikum általános erőszak-történetébe. Egy nemrég közzétett tanulmányban 2363 csontvázleletet vizsgáltak meg, és 10 százalékuknál találtak sérüléseket, ezek mintegy 3 százaléka volt halálos.³³Fibiger et al. 2023. A látszólag magas szám (több mint 2000 csontváz) persze relativizálódik, ha lebontjuk a tanulmány által vizsgált régiókra és 2500 éves időszakra. Mégis ez az út vezethet ahhoz, hogy árnyaltabb képet kapjunk az európai neolitikum erőszak-történetéről. Az egyes újkőkori mészárlások előzményeiről persze aligha lesznek pontosabb régészeti elemzések, s hol vagyunk még az okok feltárásától? Pedig éppen erre lenne szükség. Mert egy mészárlás csupán látszólag jön a semmiből; valójában egy átfogó erőszak-folyamat része, amely megelőzi a mészárlást, és régészetileg szinte rekonstruálhatatlan. A vérengzések olyan „identitás-diskurzuson” alapulnak, amelynek során egy embercsoportot „a másik”, „az idegen”, „az ellenség” gyanánt azonosítanak. Így válik lehetségessé, hogy „rólunk” és „az ellenségeinkről” beszéljünk. A mészárlás akkor válik szükségszerűvé, ha a „mi” meg kell, hogy előzze „az ellenséget”, aki el akar pusztítani minket. Megteremtődik egy „szemantikai mátrix, amely értelmet ad az erőszak növekvő dinamikájának, ami aztán a mészárlás ugródeszkája lesz.”³⁴Sémelin 2006.

Így válik érthetővé Ruth Benedictnek a törzsi háborúkról szóló leírása, amelyben normálisnak, a vadászat egyik változatának ábrázolja azt: az ellenségeket úgy vadásszák le, mint az állatokat, és ez nem csak egy szófordulat, mint nálunk. Ez az univerzumról és az emberi életről alkotott nézetük, ami beépült nyelvük kategóriáiba, és amelyet minden hagyományuk és tapasztalatuk alátámaszt. Az „emberek” csupán a saját kis törzsük tagjai; a többiek nem emberek, hanem állatok. Az állatok megölése természetesen dicséretre méltó, és a szomszédos törzs nem-ember kétlábú tagjai éppúgy prédául szolgálnak. Megölésük éppúgy bizonyítja az én erőmet, mint egy sikeres oroszlánvadászat.³⁵Benedict 1959, 404. A szomszédot egyszerűen nem tekintik embernek. Ellenség ő, akivel bármit meg lehet tenni. Ezért a mészárlás retorikájához tartozik az ellenség dehumanizálása az állatvilágból származó megnevezésekkel – csak példaként: patkány, disznó, csótány, légy. Hogy el tudjuk képzelni a folyamat összetettségét, nagyban segítségünkre vannak olyan vérengzések, amelyeknek jól ismerjük az előzményeit és a lefolyását. Nemrégiben egy történelmi példán, a francia protestánsok Szent Bertalan éji lemészárlásán (1572. augusztus 24-re virradó éjszaka) igyekeztem bemutatni az előzményeket, a vérengzéshez vezető csomópontokat, az öldöklés megtervezését és menetét.³⁶Hansen 2022a. És bizonyára hamarosan többet is megtudunk majd a Hamász részletes terveiről a Kfar Aza kibuc ellen, ahol a fiatal gyilkosok előszeretettel mészároltak le és égettek el csecsemőket, gyermekeket és fiatalokat. Ez a rettenetes bűntett ismételten világossá teszi: egy mészárlás nem az erőszak spontán kitörése; gondos nevelés, illetve indoktrináció révén hosszú távon készítik elő, majd részletesen megtervezik és végrehajtják. Világos parancsot adnak ki rá. A mészárlás kigondolása alaposan figyelembe veszi az általa kiváltott hatást is. Az öldöklés, amikor nem a teljes megsemmisítést akarja elérni, a túlélők tartós traumatizálását célozza.³⁷Bernbeck 2017, 298–290. Arra szolgál, hogy nemzedékeken át rettegésben tartsa az ellenséget.

Wolfgang Sofsky erőszakról szóló tanulmányában így ír: „A meglepetésszerű támadás után a tettesek egyáltalán nem sietnek. Gyorsan, de sietség nélkül átfésülik a helyszínt, utcáról utcára, házról házra, szobáról szobára […] Szuverén módon rendelkeznek az erőszakra szánt idővel. Ahol szükséges, gyorsan cselekednek, hogy az áldozatok ne ocsúdjanak fel. Ahol sokakat kell legyilkolni, rákapcsolnak, hogy minél hamarabb elvégezzék a feladatot. Ahol viszont ez további kielégülést ígér, lassítanak. Teljes fölényük tudatában olykor szünetet tartanak, megszakítják a mészárlást, és közben kipihenik a munka fáradalmait. Kifosztják a raktárakat, megtöltik a zsebüket és telezabálják magukat. A körülöttük fekvő holttestek nem rontják az étvágyukat.”³⁸Sofsky 1996, 179. Ez a leírás számos empirikus egyedi eset általánosításán alapul, és természetesen felmerül a kérdés, hogy Talheim és Kfar Aza összehasonlítása valóban hozzájárul-e a megértéshez. A kisgyermekek lefejezése Talheimban (Kr. e. 5000) és Kfar Azában (Kr. u. 2023) valóban hasonló hajlamon alapul? Tényleg összehasonlíthatók a neolitikus és a modern ember erőszakkal szembeni gátlásai? Talán a neolitikumban sokkal alacsonyabb küszöbértékekkel számolhatunk, mint azt Steven Pinker Norbert Elias A civilizáció folyamata című, 1939-ben megjelent művére hivatkozva sugallja?³⁹Pinker 2011, vö. Elias 1939/1990. Azaz 7000 évvel ezelőtt egy mészárlás kevésbé lett volna megrázó? A Kilianstädtenben történt mészárlás, amelynek során a kivégzetteket előbb megkínozták, vagy a kétszáz ember meggyilkolása Schletzben talán nem volt határátlépés? Egy neolitikus öldöklést vajon másképp kell értékelnünk, mint a Hamász gyilkosainak vérengzését a Kfar Aza kibucban?

A legrégebbi írott forrás, amely átfogó képet ad a háború borzalmairól, az Ilias (Kr. e. 8. század). Nem haditudósítás, hanem egy régmúlt háborúról szóló költemény. Achilleus haragjáról szól, aki az Agamemnón főparancsnokkal folytatott vitáját követően visszavonul a harctól, és ezzel súlyos helyzetbe sodorja a görög sereget. Csak akkor tért vissza, miután barátját, Patroklost megölte a trójaiak vezére, Hektór. Őrjöngő berserkerként gyilkol. Az eposz leírása példaként szolgálhat az étvágygerjesztő erőszak, a vérszomj, a gyilkolás önmagáért való leírására. „Az adrenalin-hullám mellett kortizol és endorfin kibocsátása kíséri ezt az etikai szempontból többnyire elfogadhatatlan örömérzést.”⁴⁰Elbert et al. 2017, 96. Az Ilias részletesen megénekli a vérözönt, amelyet Achilleus hagy maga után (XX. 490–503, ford. Devecseri Gábor):

Mint amikor mély völgyek ölén fellobban a vad tűz,
szikkadt bércek alatt, s föllángol a rengeteg erdő,
s mindenüvé elhajtja a szél kavarogva a lángot:
íly őrjöngve szaladt gerelyével, akárcsak egy isten,
s ölni akart Akhileusz: vértől ázott a sötét föld.
Mint ha befognak széleshomloku tulkokat együtt,
nyomtassák a fehér árpát kerekudvaru szérűn,
s bőgő tulkok alatt könnyen perdül ki az árpa:
így lépdeltek a büszkeszivü Akhileusz paripái
holtakon és pajzsok hegyiben, s vértől csatakos lett
lent az egész tengely s a szekér párkánya egészen,
mert oda freccsent föl minden vércsepp a patákról
és a keréksínről. Így tört diadalra Akhilleusz,
míg győztes kezeit szennyezte a harci mocsokkal.

Végül sor kerül a párbajra Achilleus és Hektór között. Achilleus odaveti a haldokló Hektórnak, hogy holttestét a kutyák és a madarak martalékául hagyja. Leveszi a halottról a vérrel borított páncélt, és az odasiető görögök összetorlódnak a holttest körül; senki sem mulasztja el, hogy bele ne döfje lándzsáját a holttestbe – közösségi overkill (Ilias XXII. 371). Achilleus átszúrja a halott sarkát, a szekeréhez köti, és így vonszolja a holttestet – mindezt a jajongó szülők szeme láttára. Olyan szentségtörés ez, amely csak Sophoklés Antigonéjával állítható párhuzamba, ahol Kreón megtiltja Polyneikés eltemetését.

Ismeretes, hogy ezt a szöveget a 18. század óta mint elit fiatal férfiak hőseposzát olvassák az egyetemeken, és politikailag is mindig újraértelmezik. Aligha véletlen, és a sztálingrádi csata hátterében válik érthetővé, hogy például a klasszika-filológus Wolfgang Schadewaldt 1943-ban éppen Achilleus halálra szántságát emelte ki, és ebben látta különleges nagyságát.⁴¹Schadewaldt 1943, 185–186.

Homlokegyenest ellentétes álláspontot fogalmazott meg a filozófus Rachel Bespaloff Az Iliasról című esszéjében, amely szintén 1943-ban jelent meg amerikai száműzetésében. Achilleus és Hektór sorsát úgy írta le, mint ami szétválaszthatatlanul összekapcsolódik a gyászban, halálban és halhatatlanságban. Ő ismerte fel elsőként az eposz végtelen keserűségét: „Bárhová nézünk, csakis szenvedő embereket látunk, harcoló katonákat, akik győznek vagy vereséget szenvednek”.⁴²Bespaloff 1943/2019, 18–19. Bespaloff olvasata egy teljesen más Iliast hozott felszínre, mint amely két évszázadon át a héróizmust ünnepelte. Vele szinte egyidőben egy másik filozófus, Simone Weil is minden hősiességtől mentesen írta le az Iliast: „Minden szeretetre méltó, ami a lélekben és az emberi kapcsolatokban nem engedelmeskedik az erőszak uralmának. […] Ez a nyugati világ egyetlen igazi eposzának szelleme.”⁴³Weil 1940/2011, 187. Mindkét esszében leszámolnak a hősiesség dicsőítésével; a figyelmet az erőszak áldozataira, a lélekre gyakorolt pusztító hatására irányítják.

Hetven évvel később Caroline Alexander újra poszt-héróikus szemszögből értelmezte az eposzt. Arra a következtetésre jutott, hogy az Ilias háborút dicsőítő eposzként való értelmezése az irodalomtörténet egyik legnagyobb iróniája.⁴⁴Alexander 2011, 240–241. Párhuzamba állítja az Ilias első énekéből Achilleus Agamemnón elleni beszédét Muhammed Ali híres parancsmegtagadásával, hogy elmenjen Vietnamba harcolni: „Nekem nincs bajom a Vietkonggal: egyetlen Vietkong sem nevezett még niggernek […] nem fogok tízezer mérföldet utazni, hogy egy másik szegény népet gyilkoljak és öldössek […].”⁴⁵Idézi Alexander 2011, 37.

Nem Alexander volt az első, aki párhuzamot vont a két háború között. 1994-ben Jonathan Shay pszichiáter kiadott egy könyvet Achilleus Vietnamban címmel. Amerikai vietnami háborús veteránokat kezelt, akik poszttraumás stressz szindrómában (PTSD) szenvedtek. Ez többek között a memória és az érzékelés feletti kontroll elvesztésében, erőszakos kitörésekben, közönyben, kimerültségben és öngyilkossági hajlamokban nyilvánul meg. Shay összehasonlította Achilleus viselkedését az amerikai katonák vietnami tapasztalataival: szembeállította az Ilias szövegét és a veteránok beszámolóit, és olyan szempontok szerint rendezte, mint például a közösségi és erkölcsi horizont beszűkülése, egy különleges barát elvesztése miatti gyász, vagy a berserker-állapot. A harag annyira leszűkíti Achilleus közösségi horizontját, hogy csupán saját embereinek vezetője, illetve csupán egy közülük, nem pedig a görög sereg tagja. Patroklos iránti mély gyásza a bűntudatából is fakad, hiszen hagyta, hogy tapasztalatlan barátja egyedül vonuljon csatába. Mint egy berserker, úgy száll harcba, és még a holtakkal szemben is szörnyű tetteket követ el. Pontosan ez a története számos vietnami veteránnak is. Így adódik Shay számára a kérdés, vajon például a berserker-állapot kultúrákhoz kapcsolódó, vagy inkább azokon átívelő jelenség-e.⁴⁶Shay 1994, 54–55.

A vietnami veteránok és Achilleus összehasonlítása egyaránt segít megérteni az Iliast és a minapi háborús tapasztalatokat. Egyrészt világossá válik, hogy az eposz nem mese, hanem valós háborús traumákat ábrázol, másrészt a poszttraumás zavarok megértése beágyazódik egy háromezer éves háborús történetbe. A háború nem csak a 20–21. században teszi beteggé az embereket. Stefan Burmeister nyomon követte Shay könyvének fogadtatását, elsősorban az angol nyelvterületen,⁴⁷Burmeister 2019. és külön kitért Jason Crowley kritikájára,⁴⁸Crowley 2014. aki szerint egy athéni hoplita számára a háború pszichológiailag nem lehetett mérgező. Burmeister feltette a kérdést, vajon a modern háborúban szerzett katonai tapasztalatok átvihetők-e a múltra. Az ókori emberek vajon nem erőszakosabb közegben nőttek-e fel, vajon nem tudták-e könnyebben feldolgozni a háború tartós élményét társadalmi kontextusukban? Úgy vélte, hogy az ókorban a poszttraumás stressz zavarban szenvedők aránya lényegesen kisebb lehetett, mint a 20. században.⁴⁹Burmeister 2019, 219. Az ókortudomány itt eljut a rendelkezésre álló szöveges források kínálta határokig.

A trójai háború görög vezéreinek esetében mindenesetre azt is figyelembe kell vennünk, hogy a legnagyobb elvárásoknak kellett megfelelniük, hiszen örök dicsőséget (kleos aphthiton), nevet akartak szerezni maguknak. Achilleus pontosan ismeri sorsának alternatíváját (Ilias IX. 410–416):

Édesanyám, az ezüstlábú Thetisz, isteni asszony,
mondta, hogy engem kettős végzete vár a halálnak.
Hogyha a trójai vár körül itt maradok verekedve,
elvész visszautam, de sosem hervadhat a hírem:
ámde ha megtérek szeretett földjére hazámnak,
elvész nagy hírem, hanem éltem hosszura nyúlik,
és gyorsan nem is ér el végzete már a halálnak.

De a hérósok tettei nem csupán a dicsőség körül forognak; szilárdbecsületkódex szerint élnek. Így az Iliasban alapjában eldöntetlen marad, vajon Agamemnón sértette-e meg Achilleus becsületét, vagy Achilleus Agamemnónét.

A becsület és a dicsőség kettős nyomása alatt áll Aias, Telamón fia is, aki Achilleus után a legerősebb harcos a görög seregben. Ő mentette ki Achilleus holttestét a csatatérről, ezért neki járt volna az elesett hérós páncélja. Odysseus azonban egy döntőbíróság előtt elérte, hogy a páncélt neki, és ne Aiasnak ítéljék. Ez Agamemnón, Menelaos és Odysseus nyilvánvaló cselszövése volt, és hatalmas sebet ejtett Aias timéjén. Sophoklés Aias című tragédiája azon a reggelen kezdődik, amikor Aias még éjszaka lemészárolta a zsákmányul ejtett csordát, és kimerülten fekszik a sátrában. Odysseus és Athéné megbeszélik a történteket, és Athéné felvilágosítja Odysseust: Aiast „Akhilleusz fegyvere miatt nyomta vad harag” (41). Az istennő azt is elmondja a megdöbbent hérósnak, valójában ő volt a támadás célpontja, de Athéné a csordára uszította Aiast. Az éjszaka során Aias megölt két birkát, abban a hitben, hogy Agamemnónnal és Menelaosszal végez, és a marhák egy részét foglyul ejtve a sátrába hajtotta, ahol megkínozta őket. Az egyik állat, amelyet Odysseusnak tartott, még nem halt meg; oszlophoz van kötve. Ez az állítólagos Odysseus „Korbács-szaggatta háttal halhat meg csupán.” (110). Amikor Aias magához tér őrületéből, feljajdul: „most becstelen halok meg, Argosz népe közt.” (440). Tekméssa, a hérós társa, sejtve, mi fog történni, így könyörög neki: „Ne tégy olyat, hogy átadj ellenségeid / Kezébe engem.” (…); „ha meg fogsz halni most / És engem elhagysz, elhurcolnak argoszi / Vitézek minket, s attól fogva éltemet / Fiaddal együtt szolgaságban tengetem.” (494–499). De Aias már döntött: a kardjába dől. A történet paradigmatikus példája, hogyan lehet manipulációs eszközökkel megfosztani a bátor, de egyszerű eszű Aiast az egzisztenciájától és életétől, mert elveinek horizontja csakis a dicsőség és a becsület.

Hogy a poszttraumatikus stressz szindróma univerzális jelenségnek tekinthető-e, vagy csak bizonyos körülmények között jelentkezik, végső soron egyedül a pszichológia válaszolhatja meg. A PTSD-t az első világháborúban tömegjelenségként azonosították; a hazatért katonák megnémulása általános volt.⁵⁰Benjamin 1933/1980, 291 De senki sem vizsgálta meg szisztematikusan ezeket a jelenségeket – ahogy a második világháború után sem (Németországban). Újabb kutatások azonban kimutatták, hogy a második világháborút átélt nemzedék traumái idős korig hatottak.⁵¹Maercker et al. 2008. Ez éppúgy érvényes a katonákra, mint a településeken élő, a bombázásokat elszenvedő civil lakosságra. Az itt elmondottakat megvitatásra szánom, további kutatások számára, amelyekbe számos más tudományágat is be kell majd vonni. Egyedül Simone Weil diagnózisát tartom biztosnak. Az Ilias, az „erőszak költeménye” alapján így tárta fel az erőszak lényegét: „Az erőnek az a képessége, hogy tárggyá tegyen embereket, kettős, és mindkét félre hat. Különböző módon, de egyaránt megkövesíti áldozat és tettes lelkét.”⁵²Weil 1940/2011, 181.

Svend Hansen
Deutsches Archäologisches Institut (DAI)
Eurasien-Abteilung, Berlin