Az olvasó bizonnyal felkapja a fejét: mi értelme van ajánlást írni egy hét évvel ezelőtt megjelent könyvről? A válasz egyszerű: főleg azért, mert a mű – egyéb kiválóságain túl és egy magyarországi olvasatában – elemi tanulságokkal szolgál antik múzeum és klasszika archaeológia, és tágabban talán: múzeum és tudomány viszonyáról.

A könyv címe egy képzeletbeli Antik Gyűjteményre utal. A mű ugyanis három önálló berlini múzeum válogatott ókori műtárgyainak katalógusa – ez a három intézmény van felsorolva az alcímben, és ezek adják a kötet hármas tagolását. A tudományos szempont tehát fontosabbnak bizonyult a szervezetinél: így kap az olvasó átfogó képet az antik művészet Berlinben látható remekeiről.

A könyv részben múzeumi vezető is; az Altes és a Neues Museum műtárgyait a kiállítások rendjét követve mutatja be (23–277. o; 279–304. o.). A Pergamonmuseum anyaga (303–370. o.) viszont lényegében hozzáférhetetlen a „Múzeumszigeten” (Museuminsel) évtizedek óta folyó hatalmas építkezések miatt – ennek köszönhető a gyönyörűen felújított Neues Museum (2009) és az új bejárati szárny, a James-Simon-Galerie (2019).

A könyv 186 görög, ciprusi, etruszk és római műtárgyat mutat be, bár ez a szám csalóka, hiszen egyetlen tételnek számít a pergamoni Zeus-oltár vagy a priénéi Athéna-templom is. Az olvasó számára tehát a Berlinben őrzött antik művészet színe-java válik hozzáférhetővé – egy könyv lapjain feltáruló virtuális kiállítás –, sőt ennél több is: az anyag elképesztő gazdagsága révén az olvasó sok mindent megtudhat az antik művészet és vallás történetéből is.

A kötetet az Altes Museum három vezetője szerkesztette, akik egyben kutatók is – nem papírjaik, hanem a tudományos teljesítményük szerint. Olyan régészek, akik vállalták a világ egyik legnagyobb antik művészeti múzeumának vezetésével járó hatalmas feladatot – kötelességtudatból és nem azért, mert kutatónak ne volnának elég jók. Az ilyesfajta kettősség két nagy előnnyel is járhat. Egy kutató, aki történetesen igazgató is, inkább felelősségnek mintsem hatalomnak tekinti pozícióját, ezért könnyebben tudja követni távoli „kollégája”, a Római Birodalmat irányító Marcus Aurelius császár (161–180) örökérvényű tanácsát: „vigyázz, nehogy elcsászárosodj;… megesik olykor” (VI. 30.). (Hiszen Nero uralkodásának első éveit is sokan tekintették aranykornak az ókorban.) A másik előny sem kevésbé fontos: az ilyen vezetők magától értődőnek szokták tartani, hogy támogassák a rájuk bízott műtárgyak tudományos kutatását; nem teszik zárt osztállyá a rájuk bízott gyűjteményt.

A térkép a belső borítón jól mutatja, mekkora az antik művészet jelentősége Berlin kulturális történetében: a Spree szigetén felépített öt múzeum közül csak a Képtár nem őriz antik tárgyakat. Ugyanez olvasható le a Bevezető nyitóképéről (7. o.) is. Az első, 1830-ban megnyílt antik múzeum a városközpont négyzet alakú parkjának egyik oldalát zárja le; a másik három határoló épület a dóm, a királyi palota és a fegyvertár – a porosz királyság négy legfontosabb hatalmi pillérének építészeti kifejezése.

A könyv huszonkilenc szerző munkája, akik mintegy három nemzedéket ölelnek fel. Közös bennük, hogy mindannyian dolgoztak a múzeumok valamelyikében, akár a város keleti, akár a nyugati felében. Bár tudományos karrierjük különbözőképpen alakult, pályájuk jelentős részét a múzeumban töltötték. Megszerzett tudásukat pedig – a kötet szerkesztői így gondolták – nem bűn, hiba volna veszni hagyni. Mert egy antik gyűjtemény műtárgyait csak évtizedek munkájával és a darabokkal való közvetlen kapcsolat révén lehet megtanulni; ez a tudás éltetője, létfontosságú eleme egy antik múzeumnak, nélküle egy műtárgy holt anyag marad. A szerzők névsora egyben reprezentatív válogatás a német klasszika archaeológia mostani kutatói közül. A berlini antik múzeumoknak tehát évtizedek óta olyan kurátorai vannak, akik megállják a helyüket szerzőként egy ilyen reprezentatív válogatásban. Mindez elemi és az ars longa vita brevis-mondás kiinduló jelentését komolyan vevő belátásból fakad: a klasszika archaeológia mestersége hosszú történet, a kutató ember élete rövid.

Hogy a berlini antik múzeumokban mennyire fontos a tudomány folyamatossága, példásan mutatja egy nemrég lezárult életmű. A nagyszerű régész, Gertrud Platz (1942–2019) egész pályája a berlini múzeumokhoz kötődött – ő szintén vezető és kutató is volt. Nyugdíjba vonulása (2007) után magától értődő volt, hogy folytatja munkáját. A hivatali feladatoktól immár megszabadulva elkészítette két borzasztóan nehéz anyagcsoport szakkatalógusát; ma ezek a művek jelentik az ókori csonttárgyak és a kámeók kutatásának tudományos alapját. Fel sem merült, hogy veszni hagyják Gertrud Platz tudását, hiszen ki lesz valaha is képes mindezt újra megszerezni? Mert egy virágzó tudományos műhelyt egyetlen tollvonással meg lehet szüntetni, de ki tudja, vajon akár nemzedékek kínkeserves munkájával is fel lehet-e újra építeni?

Egy-egy műtárgycsoport darabjait több szerző mutatja be. Az anyagot tehát nem tudományos hitbizományok szerint osztották szét, a vázák, szobrok, gemmák értő ismertetésére több szakértő is rendelkezésre állt. A belső címlapon apróbetűs mondat adja hírül: a könyv a 2012-es német kiadás angol változata – „completely revised and slightly expanded.” Négy év hosszú idő lehet a klasszika archaeológiában. Néhány leírás nem változott, ha az abban foglaltakat ma is érvényesnek tartják. A fordító, Stephanie Pearson Berlinben dolgozó amerikai régész, tehát közelről ismeri a műtárgyakat és a mesterséget is.

Valamennyi leírásra jellemző a biztos szaktudás és az igény, hogy az adott műtárgy révén valami érvényeset, de legalább érdekeset mondjanak el az antikvitásról. Egy hatalmas arany hal és egy ezüst amphora töredéke például alkalmas lehet a görög, a szkíta és a perzsa művészet kapcsolatának lényegi összegzésére (75, 76. sz.). A nászéjszakájára készülő menyasszonyt ábrázoló agyag reliefhez (139. sz.) szomorú történet rekonstruálható. Néhány mondatban összefoglalható, hogyan készülhetett az ókori világ legnagyobb méretű üveg amphorája (55. sz.). A leírások olyan részletekre is felhívják a figyelmet, amelyeket külső szem aligha vesz észre magától – hiszen a szerzők sokkal jobban ismerik a darabokat. A látogató tehát sokkalta többet tud meg a tárgyakról és az antik művészetről, ha a katalógussal a kezében barangol a kiállításon.