Kérődző Kronosz címmel jelent meg nemrégiben Szvoren Edina novelláskötete, amely tíz elbeszélést tartalmaz tíz kortárs magyar szerző neve alatt: Bartók Imrétől Tompa Andreán át Bodor Ádámig.¹Szvoren Edina 2024. Kérődző Kronosz, Budapest. A különböző nemzedékekből három példát választottam (véletlenszerűen); felsorolásukhoz születési dátumuk sorrendjét megfordítottam (szándékosan). Nomen est omen: az egyes daraboknak már a címe stílusgyakorlatot jósol, az ismert prózaírók tollának megragadását, szerzői hangjuk megszólaltatását, elbeszélőik látásmódjának visszatükrözését. Mintha általuk még és már meg nem írt novellák lennének, amelyek közös katalóguscíme azt sugallja: a mintát adó művek le lettek nyelve, majd épp (újra) megszületnek.

A szóban forgó kötet címében foglalt kép értelmezéséhez a legelső elbeszélésből kapunk magyarázatot, a mottóként idézett mondat előtti bekezdésből. A sakk-munkás narrátor kézzel ír, kézzel rajzol, de szereti hallgatni a nyomtató szeszélyes ritmusképleteit, s közben arra gondol: „Mintha Kronosz ez egyszer nem öklendezné ki a gyermekeit. Vagy mintha újra és újra megenné őket egy rovarzsongásba zsibbadt nyári mezőn: föleszi, kihányja, föleszi, kihányja.”²A nyomtató ajándék volt az elbeszélő édesanyjától, akiről úgy érezzük: testvérszerelmet feltételez fia és már elhunyt lánya között. Kézenfekvő értelmezés tehát Szvoren Edina gesztusáról: „megeszi és kihányja a magyar prózát, így tesz ajánlatot kánonra”.³Melhardt 2024. Lásd még: Domján 2024; Visy 2024. Utánoz, fejet hajt, megidéz, újraalkot, a szerzőség kérdéseit teszi próbára, miközben humoros, de nem gúnyol – fejtik ki az irodalomértők.

A kötetben nem ez az egyetlen utalás vagy kép, amely a görög mitológia, a klasszikus irodalom és kultúrtörténet bizonyos szintű ismeretével számol. A leginkább kiugró példák a Bognár Péter: Hat, négy helyett című novellában olvashatók, ahol a furcsa haláleseteken dolgozó rendőr munkamorálja filológusi magatartással és enciklopédikus (ál)tudással párosul. Önismeretinek is nevezett nyomozása során rájön, hogy az eltűntek egymás keresésére indulhattak a pincébe, „mint a kis Gömböc mindenki által ismert meséjében, [mert], bár az én görög mesélőkön iskolázott fülem a Gömböc szót Kronosznak hallja”. Szekretere fölött bizonnyal ott találnánk Hésiodos Istenek születése című munkáját, s talán Bognár Péter és Szvoren Edina polcán is.⁴Hésiodos két egészében fennmaradt műve – a homérosi eposzok után – egyike azon kevés ókori műveknek, amelyek ma is a „Kötelező és ajánlott irodalom” polcon / fül alatt sorakoznak; számos kiadásban és formátumban jelent meg magyarul, Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában; de elérhető az OSzK Magyar Elektronikus Könyvtárában is (az Európa Diákkönyvtár-sorozatban megjelent kiadás jegyzeteit Zsolt Angéla állította össze).

A „kérődző Kronos”-kép magyarázatához a Theogonia részletei jelenthetik az elsődleges kiindulópontot, ugyanis a hésiodosi leírás a legteljesebb Kronos alakjáról, emellett ez tartalmazza a nevezetes devoratio első részletesebb elbeszélését.⁵Úgy szokták értelmezni, hogy Zeus utódlásmítosza két hagyomány ötvözéséből alakulhatott ki: a kő lenyeléséhez egyrészt van egy közel-keleti párhuzam, a hettita Kumarbi-történet, másrészt a krétai nevelkedésben a minósi korból ismert, barlangszentélyekben tisztelt istenség alakja köszönhet vissza (West 1966, 290–293; Versnel 1987, 121–152; kimondottan Zeus kővel való helyettesítéséről, annak méretéről és eredetéről: Davidson 1995). Kronos Uranos (Ég) és Gaia (Föld) gyermeke, aki sarlóval metszette le apja nemi szervét, ezután vált a második istengeneráció uralkodójává. Feleségül vette testvérét, Rheát: gyermekeikből, a harmadik istengeneráció tagjaiból lettek az Olympos urai, az ókori ember által ismert és tapasztalt világrend irányítói, élükön Zeusszal. Az ő hatalomátvétele vetett véget a Kronos (majd a római Saturnus) nevével fémjelzett aranykornak.⁶Az ókori irodalomból a legjelentősebb hatástörténete valószínűleg a vergiliusi sornak lehet: iam redit et virgo, redeunt Saturnia regna (Verg. Ecl. IV. 6). Lakatos István fordításában: „Eljön a Szűz ismét, már jön Sáturnus uralma”; Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában: „Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak”.

Hésiodos elbeszélése szerint (Theog. 453–506) Kronos már királyként kapta szüleitől azt a jóslatot, hogy hatalmára gyermeke jelent majd veszélyt, ezért születésük után mindegyiküket lenyelte. Rhea bánatában szintén szüleikhez fordult: Gaia Krétán egy barlangban rejtette el unokáját (azaz Zeus Földanya gyermekévé lett), Rhea pedig a csecsemő helyett pólyába tekert követ nyújtott férjének. Zeus az évek fordultával hamarosan felnőtt, és elérte, hogy a nagy Kronos kihányja gyermekeit. Elsőként a kő látott újra napvilágot, utolsóként az eredetileg elsőszülött Hestia: így született meg a legidősebb a legfiatalabbként, s őrizte meg pozícióját Zeus a legidősebb szülöttként. Kiszabadította láncaik alól apja testvéreit, a titánokat: hálából ők ajándékozták az új uralkodónak a villám erejét és a mennydörgést – Zeus így vált az ég általunk is ismert urává.

Hésiodos szűkszavúan foglalja össze a kő és az öt testvér kihány(tat)ását. Kronos elfogadta a nagy követ, nem sejtve, hogy ezáltal a jóslat beteljesülését teszi lehetővé: a(z a bizonyos) gyermek így „legyőzetlen és (gyomrába) temetetlen” (ἀνίκητος καὶ ἀκηδής) életben maradt, s már arra készült, hogy ő uralkodjon a halhatatlan istenek felett (485–491). Kronos „saját fia ereje és mesterfogásai által legyőzetve” (νικηθεὶς τέχνησι βίηφι τε παιδὸς ἑοῖο, 496) felküldte (ἀνέηκε), felhányta gyomrából szülötteit, de elsőként is a követ, amelyet Zeus aztán Delphoiban emlékjelül állított fel.⁷Lásd még: Pausanias Periégésis X. 24. 6. Martin West szerint Zeus technéi már a „regurgitatio” megvalósítására vonatkoznak, amelynek módját Hésiodos egyáltalán nem fejti ki, és a legtöbb, jóval későbbi forrás sem pontosabb: Pseudo-Apollodórosnál valamiféle hánytatószert adott neki, Nonnosnál pedig magának a kőnek volt ilyen hatása.⁸Pseudo-Apollodóros Bibliothéké I. 2. 1; Nonnos Dionysiaka XII. 50sk., XXV. 557–562, XLI. 68–76; Orphika frg. 154 (West 1966, 302). Annyi mindenesetre világos, hogy Kronos nem rágta meg, fogyasztotta el tagonként,⁹Hogy az antikvitás után mennyire másként képzelték el az istencsecsemők „elfogyasztását”, elég két közismert és meghatározó példára, a bolygót is jelző Peter Paul Rubens-festményre (1636) és Francisco Goya fekete festményére (1820–1823) gondolni. majd emésztette meg gyermekeit – épp ellenkezőleg: gyomra sértetlenül hordozta őket, mígnem az elnyelt halhatatlanok épségben kiszabadultak és újra megszülettek.

A Theogonia narrátora számára Zeus uralma a viszonyítási pont: már akkor minden az ő akarata szerint történik, amikor még meg sem született.¹⁰Lásd Hésiodos eseményelbeszélési technikájáról: Horváth 2015a és 2015b. Akkor is ott van, mikor még nincs, és akkor is látható, ha nem ő van ott: azokon az ábrázolásokon, ahol Rhea férjének nyújtja a bebugyolált követ, Kronos saját fiának hiszi azt, és mi, nézők is tudjuk, hogy Zeus helyett van más a pólya alatt.

A Lexicon Iconographicum Kronos-szócikkében egyetlen ezüst kratért találunk, amelyen Kronos „épp lenyeli gyermekeit”, de ez az edény vagy elveszett, vagy nem is létezett;¹¹LIMC s.v. Kronos, nr. 25: ezüst kratér a rhodosi Athéna-templomról, Daidalos műveként megnevezve – ezért teszi hozzá a szócikkszerző Eleutheria D. Serbeti, hogy „lost or fictive”. és az sem meglepő, hogy olyan tárgy említve sincs, ahol kihányná őket. A kő átnyújtását ábrázoló három példa közül az egyik egy római relief, kettő pedig az athéni vázafestészetből ismert.¹²LIMC s.v. Kronos, a római relief: nr. 23, a két vörösalakos edény: nr. 21 és 22. A Beazley Archive összetett keresője egy harmadik találatot is mutat, egy Bulgáriában előkerült, majd azóta elveszett pelikét, de az ezen látható jelenet értelmezése bizonytalan. Sokatmondó, hogy a bebugyolált csomag Zeus bármelyik fivére vagy nővére is lehetne, de minden esetben a követ látjuk meg Rhea kezében. Ez a két vörösalakos edény nagyjából egykorú: az egyik a Nausikaa-festő pelikéje, amely a Metropolitan Museum gyűjteményéhez tartozik,¹³Athéni vörösalakos peliké (Nausikaa-festő, Kr. e. 460–450), ltsz. 06.1021.144, Metropolitan Museum of Art (New York). A Beazley Archive szerint Rhodoson került elő. a másik pedig egy, a korai manieristák csoportjához köthető oszlopkratér, amely a Musée du Louvre-ban található.¹⁴Athéni vörösalakos oszlopkratér (korai manieristák, Kr. e. 460 körül, Vulciból), ltsz. G 366, Musée du Louvre (Párizs).

A peliké főoldalán balra nőalak látható.¹⁵Leírását lásd Richter 1936, 100–101, nr. 72 (itt még kérdőjellel szerepel a Nausikaa-festő műveként). Mannack részletesen tekinti át a Nausikaa-festő egyes stílusjegyeit, az egyes darabokon látható hasonlóságokkal alátámasztva (Mannack 2001, 24–30). Pontozott szegélyű chitónt visel, hajszalagja is díszített. Szinte oldalnézetben ábrázolták, éppen érkezőben van: egyik lábával már fellépett egy sziklára, kissé előrehajol és alulról fogva előre nyújtja a kezében tartott, összebugyolált ruhadarabot, amely hasonlít saját ruhájához. Látszik, hogy annak súlya van, két kézzel kell fogni; mintha feje is lenne – a csecsemő ez esetben a nőalakkal nézne szembe. A nőalak tekintete viszont egy vonalban van a szemből ábrázolt, de fejét oldalra fordító férfialak tekintetével.

A szakállas férfi köpenyt visel, amely felsőtestét szabadon hagyja. Baljában sképtront tart, jobbját a hozzá lépő nőalak felé nyitva, csodálkozásában felemelve tartja, így fogadja. Jól tetten érhető a kettejük közötti hierarchikus különbség: egy nő érkezik alázatosan az uralkodó férfihez, a találkozás mégis kiegyenlítetté válik majd: ha felismertük (a nem mellesleg magasabbnak tűnő) Rheát és Kronost, tudjuk, hogy előbbi bizonyul a ravaszabbnak – jól megeteti az uralkodót egy élettelen kődarabbal.¹⁶A váza másik oldalán belső tér rajzolódik ki: szintén egy nő- és egy férfialak látható egymással szemben, előbbi mozdulatlanul áll, kezét előrenyújtva, utóbbi viszont egy botra támaszkodik és hevesen gesztikulál. Közöttük szék, a falon felakasztva táska.

A párizsi oszlopkratéron azonban nem csupán a testvérházaspár van jelen az átadásnál. Rheán kívül két másik nőalak kíséri figyelemmel a pillanatot. Kronos ezen a darabon baloldalt látható: világos szakállal, tehát öregebbnek, és jobban felöltözve ábrázolták, de itt is sképtron van a kezében, amelyet ezúttal határozottan, egyenesen támaszt meg maga előtt. Rhea lép felé, még szinte mellkasán tartja a bepólyált csecsemőt helyettesítő kődarabot – már felemelte, de még nem nyújtja át férjének, mert a ruha testéhez fonja. Kronost és Rheát is oldalnézetben jelenítették meg, azonban a Rhea mögött látható nőalakot szemből.

Hozzá hasonló ruhában, de kibontott hajjal áll, tekintetét jobbra, feléjük fordítja, és mindkét kezét válla fölött tartja, mintha ujjaival a ruha szegélyét csippentené fel. Mögötte még egy nőalak látható, Rheáéhoz hasonló hajviselettel, de díszesebb ruhában, amelynek szegélye egészen eltakarja nyakát és tölcsérként szélesedik ki a karján. A két kísérő nőalak kilétéről legfeljebb találgatni tudnánk.

A kratér másik oldalán három alak látható. A baloldalt álló férfi nagyon hasonlít Kronoshoz, így a jeleneten talán szintén őt és Rheát ábrázolták, de az értelmezés bizonytalan. Utóbbi alaposan fel van öltözve, tekintetét lesütve oldalra fordítja fejét, abba az irányba, ahol a szárnyait reppenésre készen kitáró Niké fordul felé vissza, miközben elsiet, a futását nehezítő köpenyt felemelve lábáról. – Adódó értelmezés, hogy a jelenet Rhea cselének sikerét (és így Zeus majdani győzelmét) ábrázolja.

Mindkét Kronost ábrázoló edény hozzávetőleg a Kr. e. 5. század közepén készült, kortárs vázafestő mesterek díszítették.¹⁷A LIMC-ben mindkettőnél „460 körül” olvasható. Az elsőként bemutatott darab a későbbi manieristák közé sorolható Nausikaa-festő munkája, a másik pedig a korai manieristákhoz köthető.¹⁸Róla és a Héphaistos-festőről van elnevezve az N.-H.-csoport, akik között hét festőt tartanak számon (Mannack 2001, 24–30). A Nausikaa-festőtől több mint 80 vázát ismerünk. Legismertebb alkotása a névadó vázája, egy müncheni nyakamphora, amelyen a ruhát mosó Nausikaa és társnői megriadnak a mezítelen Odysseus láttán. Másik híres vázája a londoni British Museum gyűjteményébe tartozó amphora, amelynek főoldalán két nőalakot és két bikát látunk.¹⁹Athéni vörösalakos amphora (Nausikaa-festő, Kr. e. 450 körül), ltsz. 1846,0128.1, British Museum (London).

A jelenet szerkesztése, ha nem is teljesen tükrözi az egyes részleteket, de valamelyest szimmetrikus, és kissé szokatlan is. Középen ugyanis egymásnak háttal áll a két nőalak, akik kifelé fordulnak az előttük álló bika felé: mindketten éppen szalagot erősítenek az állatok szarvára, tehát az áldozatbemutatáshoz szükséges előkészületeket végzik. A baloldali nőalak peplost visel, haja leengedve, és kissé előrehajol az állathoz; a bika szintén kicsit lehajtja a fejét. A jobboldali nőalak díszes ruhába öltözött, haját teljesen eltakarja a kendő (sakkos), azon diadémet is visel. A vázafestő az áldozati állatok teljes testét ábrázolta, de mindkettő hátsó része már az edényfülek alá ér. Fölöttük egy-egy tripus magasodik, amelyek kettős versenygyőzelem díjaként értelmezhetők, a jelenetet ugyanis a Dionysos-ünnep versenyeinek áldozatbemutatásához szokás kapcsolni: az itt látható előkészületekért valóban fiatal, hajadon lányok feleltek.²⁰Dillon 2002, 63; Connelly 2007, 165–195, kimondottan az edényről: 184–185.

A Nausikaa-festő ezen darabja nem elsősorban az ábrázolás témája vagy dualis jellege miatt kapcsolódik ehhez az íráshoz. Az amphora azért is gyakran idézett példa, mert készítője szignálta – csakhogy nem a saját nevével. A Nausikaa-festő nevét (Exékiasszal és Durisszal ellentétben) nem ismerjük, mert az aláírás egy másik személyre utal: a londoni edényen Polygnótos egrapse, azaz „Polygnótos festette” felirat olvasható.

Polygnótos neve alatt a korszakból főleg két személyre ismerhetünk rá: a thasosi Polygnótosra, a kora klasszikus kori falfestészet kiemelkedő alkotójára, illetve az athéni vörösalakos vázafestészet egyik meghatározó figurájára. A vázafestő Polygnótos hatását jól mutatja, hogy több mint 700 darab tartozik ahhoz a Periklés korában aktív vázafestőcsoporthoz, amelyet róla neveztek el; közöttük többen „saját nevet” kaptak (pl. Péleus-festő, Hektór-festő), de van még legalább 200 edény, amely „névtelen” vázafestők keze alatt készült, és amelyek stílusuk alapján a polygnótosi csoport alkotásai közé sorolandók. Ezek a mesterek főleg nagyméretű edényekre szakosodtak, bár minden edénytípusból találunk példát, arról nem is beszélve, hogy az ábrázolások tárgya is meglehetősen változatos. Ennek ellenére a csoportot egyfajta stílusbeli homogenitás és következetesség jellemzi, amely segít elkülöníteni képviselőit – ha egymástól nem is, legalább a korszak más mestereitől.²¹Polygnótos stílusjegyeiről és legfőbb műveiről kronologikus rendben: Matheson 1995, 7–80; a Polygnótos-csoportról: Matheson 1995, 80–172.

A félreértés elkerülése végett a Nausikaa-festő maradt Nausikaa-festő, már csak azért is, mert legalább két másik athéni vázafestő szignálta Polygnótosként a maga alkotását, illetve alkotásait – az „igazi”, fentebb bemutatott Polygnótos és a Lewis-festő.²²A Polygnótos III a Nausikaa-festőt, a Polygnótos II a Lewis-festőt jelöli, Polygnótos I-nek pedig a Periklés korában aktív vázafestőcsoport vezetőjét nevezi Beazley. A Nausikaa-festő stílusa is meglehetősen jellegzetes, ami a londoni amphorán is visszaköszön.²³Richter más darabokon is tetten érhető jellegzetességként emeli ki az orrcimpa egyenes vonalát, valamint az írisz pontszerűségét (Richter 1936, 100–101). Matheson azt is kiemeli, hogy a Polygnótos-csoporttól mindössze három (ép) skyphost ismerünk. A Niobida-festő – akitől Polygnótos tanult – és csoportja nem díszítette ezt az edénytípust, a kora klasszikus kori festők körében (akik között a Nausikaa- és Lewis-festőt tartjuk számon), épp ellenkezőleg, nagyon népszerű volt: a Lewis-festő is skyphosra szignálta a maga Polygnótos egrapse-feliratát. Matheson 1995, 184. Lásd még: Mannack 2001, 24–30. Gesztusa tehát nem újraalkotó stílusgyakorlat. Megtartotta a nevét; mármint az utókor megtartotta számára a nevet, amelyet adott neki, hogy világos legyen, ki kicsoda.

Régen elhunyt vázafestőkről szóló „lényeglátó jegyzeteinkben” első ránézésre is változatos tulajdonságok (omenek) köszönnek vissza. Polygnótos III (=a Nausikaa-festő) egyrészt Polygnótosról és a saját kézjegyéről kapta a nevét, másrészt egy önkényesen kiválasztott amphora egyik alakjáról; Polygnótos II (= a Lewis-festő) egyrészt Polygnótosról és a saját kézjegyéről kapta a nevét, másrészt közvetve egy bizonyos Samuel Savage Lewisról, aki a Corpus Christi College-ban élt, és korábban itt volt a róla elnevezett gyűjtemény. A vázafestő-nevek lelőhelyekre, ásatási számokra, régészekre, múzeumokra kiterjedő példáit hosszan folytathatnánk, egészen Kőrizs Imre kedvencéig, az etruszk Szakállas Szfinx-festőig.²⁴Kőrizs Imre A Szakállas Szfinx-festő című verse a költő 2017-es kötetében jelent meg (A másik pikk bubi. Versek, 20.), de online is több felületen elérhető. Alkotásaikat többnyire a földbe temették, s szerencsés esetben a Földanya gyomra épségben meg is őrizte őket, hogy az utókornak lehessen elképzelése a görög művészet „aranykorának” mestereiről.

A Polygnótosok létszáma talán már érthető, kézjegyük elkülöníthető, de továbbra is izgalmas kérdés, hogy az említett mesterek miért éppen Polygnótos nevében szignáltak – hiszen attól, hogy a Nausikaa-festő nekünk csak a III. Polygnótos, ő maga ezzel a „saját” névvel feliratozta munkáját. Beleírta (vö. inscriptio) magát egy másik történetbe.

A szignó próbára teszi a szerzőséggel kapcsolatos tudásunkat. Mondhatjuk, hogy a Nausikaa-festő grafikus gesztusa meggyőző márkajelzés, reklám, de azt is, hogy tisztelgés egy (valamelyik) nagy mester előtt. Kölcsönzés a reputációból, aemulatiós magatartás. Megoldandó, de valószínűleg nem megoldható rejtély az utókor kérdésfeltevői, kutatói számára – akár fokonként mozgatják meg szellemüket (mint az idősödő, gyógytornázó rendőr), akár a rejtély izgalmától hajtva indulnak „dolgukra” (mint a magányos sakk-stratéga), miközben nincs idő (hiszen itt repetázó és repetitív Kronos van, Khronos nincs). Sok kérdésre valóban még annál is több választ tudunk adni, mégis hozzátesszük (humorosan, de nem gúnnyal): hogy mire gondolt az álnév-költő, igazából nem tudjuk.