Írások a klasszikus ókorról – tudományos igénnyel, nem csak szakértőknek
A Polikróm hasábjain örömmel tudósítunk arról, milyen műhelymunka folyik a klasszikus ókorral foglalkozó intézmények tantermeiben. A következőkben azt a munkát mutatjuk be, amely a Pécsi Tudományegyetem Klasszika Filológia Tanszékének egyik mesterszakos szemináriumán zajlik 2022 ősze óta. Szemelvényeket közlünk Philostratos Maior Eikones című művéből, ami 65 képzeletbeli, szavakból megalkotott festményt tartalmaz. Egy elképzelt kiállítás katalógusa. Magyarul még nem jelent meg.1 A cím egyaránt utal M. P. Muszorgszkij híres, gyakran feldolgozott zongoraciklusára és C. Bachmann Philostratos-fordítására: Bilder einer Ausstellung – Eikones, Wiesbaden 2018.
Résztvevők: Juhász Mária Johanna, Miller Oliver, Pusztai Rebeka, valamint (2023-tól) Czimber Adrienn és Bedő Sándor. Oktatók: Bélyácz Katalin, Nagy Árpád Miklós.
A hallgatók által készített magyar fordítás és jegyzetanyag Bolonyai Gábor (ELTE, Budapest) bevezetőjével és értelmező kommentárjával egészül ki.
Philostratos ekphrasisai
1. Amphiaraos
2. Antonio Bonfini Philostratos-fordításáról
3. Themistoklés
4. Perseus és Andromeda
5. Pindaros
Tartalom
A Philostratosok – egy szofista család Lémnosról
Bolonyai Gábor bevezetője
Hányan voltak?
Legfontosabb forrásunk, a Kr. u. 10. századi Suda-lexikon három Philostratos nevű szerzőről tud. Mindhármukat szofistának2Szofistáknak a fiktív témákban, atticizáló (vagyis a Kr. e. 5–4. századi attikai prózát utánzó) nyelven mintabeszédeket előadó császárkori szónokokat hívták, akik városról városra járva, hatalmas (olykor több tízezres) közönség előtt, színházakban vagy előadó termekben léptek föl komoly tiszteletdíjért. nevezi, Lémnos szigetéhez köti őket, és rokoni kapcsolatokat állapít meg köztük.
A Suda adatainak jórésze hitelesnek tűnik, néhány állítás azonban biztosan nem állja meg a helyét. A legkorábbi (a szakirodalomban ezért elsőnek is nevezett) Philostratos irodalmi tevékenységét Nero idejére (54–68) teszi a lexikon, míg a következő (második) Philostratost az előző fiának mondja, alkotói virágkorát ugyanakkor Septimius Severus uralkodására (193–211) datálja. Mivel Nero és Septimius Severus uralkodása időben nagyon távolra esik egymástól, a két datálás és az apa-fiú kapcsolat egyszerre nem lehet igaz. Az ellentmondást többnyire úgy oldják fel a filológusok, hogy az apa-fiú kapcsolatot fogadják el és a Nero-korabeli datálást tartják tévesnek.3Az életrajzi adatok megbízható elemzése Otto Schönberger bevezetője a Philostratos, Die Bilder című kötethez (München 1968, 10–19), Peter Grossardt, Einführung, Übersetzung und Kommentar zum Heroikos von Flavius Philostrat. 1. Basel 2006, 3–26. Lásd még Ewen Bowie, „The Life of a Sophist”, in: Philostratus. Ed. by Ewen Bowie and Jaś Elsner. Cambridge 2008, 19–32, Graeme Miles, „Philostratus”, in: The Oxford Handbook of the Second Sophistic. Ed. by Daniel S. Richter and Wiliam A. Johnson. Oxford 2017, 273–274. A tévedést feltételezhetően a Nero című mű címe idézte elő (lásd alább). A harmadik Philostratosról azt jegyzi meg a lexikon, hogy a másodiknak volt a veje és tanítványa – ez önmagában elképzelhető.
A Suda adataiból így az az összkép bontakozik ki, hogy a három Philostratos egy jó szónoki vénával rendelkező, Lémnos szigetéről származó család három nemzedékét képviseli.
Ki mit írt?
Kissé bonyolultabb a művek szerzőségének kérdése. A Suda a második Philostratos alkotásaiként sorolja föl – három kivétellel – a kézirati hagyományban Philostratos neve alatt ránk maradt műveket: a Szerelmes leveleket (Epistolai erótikai), a Képmásokat (Eikónes), a Hőstörténetet (Héróikos logos), A tyanai Apollónios életét (Ta es ton Tyanea Apollónion) , valamint A szofisták életrajzát (Bioi sophistón). Ami a három kivételt illeti: A sportról (Gymnastikos) írt esszét, valamint a Nero című dialógust az apa műveiként említi, egy másik Képmások című művet pedig a harmadik Philostratosnak is tulajdonít.
A mai filológusok többsége úgy igazít a Suda adatain, hogy az előző kettőt is a második Philostratosnak tulajdonítja (a Neróról ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ezt nem Philostratos műveként őrizte meg a kézirati hagyomány, hanem bekerült a Lukianos-korpuszba). A Képmások esetében pedig úgy egyeztetik össze a Suda adatait a kézirati hagyománnyal (amely két könyvben őrizte meg a művet), hogy az első könyvet a második Philostratosnak tulajdonítják (ez az attribúció összhangba hozható a Suda adatával), a második könyvet viszont a második Philostratos unokájának. Az „unoka” feltételezését (aki így immár a negyedik Philostratos) az indokolja, hogy a második könyv előszavában a szerző maga hangsúlyozza, hogy anyai nagyapjának lép nyomdokaiba, amikor a képleírások második sorozatát készíti el. – Ez a szerzői megjegyzés sokkal megbízhatóbb adatnak látszik, mint a kései lexikoné.
Bizánci spekulációk
A fentieken túl még az okozott zavart az egyes Philostratosok személyének és műveinek azonosításában, hogy egy bizánci másoló – a szofista-életrajzok egy kivonatos verziójának lejegyzése közben – azt a megjegyzést fűzte a szöveghez, hogy a Képmásokat valószínűleg nem az életrajzíró (második) Philostratos írta, hanem a lémnosi (értsd: „aki a lémnosi nevet kapta”, azaz a harmadik), akiről az előbbi elismerőleg tesz említést szóban forgó művében. Ezt a feltételezést a 19. század végén és a 20. század első felében többen is helytállónak gondolták,4Elsőként Theodor Bergk (Fünf Abhandlungen zur Geschichte der griechischen Philosophie und Astronomie, hrg. von G. Hinrichs, Leipzig 1883, 17), majd részletesebben Karl Münscher (Die Philostrate, Philologus Suppl. 10,4, (1907) Leipzig, 467–558). Bergk és Münscher feltevéseivel szemben Wilhelm Schmied fogalmazott meg komoly kételyeket (Rezension von K. Münscher, „Die Philostrate”. Berliner Philologische Wochenschrift 29 (1909), 513–521). a mai konszenzus szerint azonban nem több merő találgatásnál; a lémnosi Philostratosról valóban szót ejt az életrajzíró (második) Philostratos, de azt nem említi vele kapcsolatban, hogy írt volna ekphrasisokat.
Az utóbbi három évtizedben megjelent tanulmányok így szinte kivétel nélkül abból indulnak ki, hogy a Képmások első könyvének szerzője a Suda által másodiknak említett Philostratos, de teljes bizonyosság aligha nyerhető a kérdésben.
Amphiareós:
Fordítás és jegyzetek
Amphiareóst* (1) kétlovas kocsi hozza vissza Thébaiból (a hérósok ugyanis a bátor Hektórt kivéve még nem használtak négyesfogatot), amikor a mítosz szerint megnyílt előtte a föld, (2) hogy aztán jóslatokat adjon Attikában, (3) és igazul beszéljen mint bölcs a legbölcsebbek között. A hét férfi közül, akik a thébai Polyneikésnek próbálták megszerezni a hatalmat, senki nem tért haza, kivéve Adrastost és Amphiareóst. (4) A többiek ott maradtak a kadmosi földön, (5) dárdák, kövek és bárdok által vesztek el. Kapaneusról pedig azt mesélik, villám csapott belé (6) – szerintem azért, mert korábban kérkedésével megsértette Zeust. De ez egy másik történet: a kép egyedül Amphiareósra irányítja a szemlélő figyelmét, amint menekülés közben elnyeli a föld, koszorústól, babérágastól. Jól látszik a sietség a kerekek forgásán és a fehér lovakon; orrlyukaik kitágulva a zihálástól, tajtékjuk behinti a földet, sörényük lobog, izzadtságtól nedves testükre finom por tapad – így kevésbé szépek, de valósághűbbek. (7) Amphiareós egyébiránt fel van fegyverkezve; csak sisakot nem visel, fejét így Apollónnak szenteli, jóshoz illő tekintettel. A festmény Órópost (8) is ábrázolja mint ifjút, (9) ragyogó szemű lányok körében – ők sósvízű források nymphái. Amphiareós phrontistérionja (10) is látható: egy istennek szentelt hasadék. Ott van a fehér ruhába öltözött Alétheia (11) és ott az Álmok kapuja is, mert az Óróposban jóslatot kérőknek álomra kell hajtaniuk a fejüket. (12) Oneirost (13) magát is ábrázolja a kép, ellazultan, fehér ruhában a fekete fölött, (14) szerintem azért, mert éjjel és nappal egyaránt hatalmába keríthet. Mindkét kezében szaru: ez jelzi, hogy az Igazság kapuján vezeti át az álmokat. (15)
* Az Amphiaraos név attikai alakja. A jegyzetekben a magyarban is meghonosodott formát használjuk.
(1) Mitikus jós és argosi király, a thébai csata egyik hadvezére, aki a Talaida Adrastosszal együtt uralkodott. Később hatalmi harc alakult ki közöttük, amely a két fél békekötésével végződött. Ennek jegyében Amphiaraos feleségül vette Adrastos nővérét, Eriphylét, és esküt tettek, hogy vitájuk esetén az asszony fog dönteni. Amikor Polyneikés Argosba érkezett, hogy szövetségeseket gyűjtsön Thébai ellen, Adrastos csatlakozott hozzá, a jós Amphiaraos azonban tudta, hogy a hadjárat kudarccal fog végződni, így megtagadta a kérést. A döntés joga Eriphylére szállt, akit azonban Polyneikés megvesztegetett Harmonia istennő nyakláncával; így az asszony rávette férjét, hogy részt vegyen a hadjáratban.
Lecce, Museo Sigismondo
Castromediano, 570 (via JSTOR)
A csata végéhez közeledvén Amphiaraos – sorsának tudatában – menekülőre fogta. Ekkor Zeus villámával kettéhasította előtte a földet, a jós pedig kocsijával és kocsihajtójával együtt eltűnt a föld alá. De nem halt meg: alvilági jós- és gyógyító istenként folytatta életét Óróposban.
♦ Kulin V., A görög jósok ikonográfiája: Amphiaraos (2022)
♦ Czimber A., Ókori nyúlábrázolások nyomában (2023)
(2) Ez a történet ritkán fordul elő a görög és a római művészetben; főleg hellénisztikus kori etruszk urnákon gyakori. Egyetlen monumentális ábrázolása a telamóni (ma Talamone, Olaszország) etruszk templom oromcsoportján látható.
Museo Archeologico di Firenze
Forrás: Wikipedia
A philostratosi kép legközelebbi párhuzama egy római szarkofágrelief, a szkhéma egyetlen császárkori emléke. Amphiaraos csakis itt jelenik meg két- és nem négylovas kocsin.
Philostratos leírása többnyire megegyezik a történet bevett ábrázolásmódjával: Amphiaraos kocsin menekül a csatatérről, és megnyílik előtte a föld. A többi alakot (Órópos, Alétheia, Oneiros) nem ismerjük Amphiaraos ábrázolásain.
♦ I. Krauskopf, Lexicon Iconographicum Mythologiae Classicae [LIMC] I [1981], 668–700. s. v. „Amphiaraos”
(3) Utal Amphiaraos óróposi szentélyére – lásd alább.
(4) Általában úgy mesélték, hogy Oidipus bukása után fiai, Eteoklés („az igaz hírnevű”) és Polyneikés („a sokviszályú”) vették át az uralmat Thébai felett. Megegyeztek, hogy felváltva uralkodnak, Eteoklés azonban nem adta át a helyét testvérének, amikor itt lett volna az ideje. Polyneikés elmenekült, majd maga mellé állított hat héróst, Amphiaraost például gonosz csellel (lásd fent). Megtámadta a városát, de kudarcot vallott, és a hadvezérek zömével együtt ott pusztult a csatatéren – megölték egymást a testvérével.
Kr. u. 1. század
© The Trustees of the British Museum
♦ Kerényi K., Görög mitológia, Budapest 1977, 375–380.
(5) Lásd Bolonyai Gábor kommentárját.
(6) A Thébai ellen támadó hét vezér egyike, lásd fent.
(7) Az itt leírtakhoz hasonló lóábrázolásokat nem ismerünk az antik művészetben. Philostratos aligha egy létező festmény részleteit írta le – ez a kép csak szavakban létezik.
(8) Az itt található Amphiareion volt Amphiaraos legfontosabb szentélye. Félreeső, erdős völgyben épült, mai formáját főleg a Kr. e. 4. században nyerte el. A mítosz szerint itt bukkant fel újra Amphiaraos, miután a thébai csata végén Zeus villámától megnyílt a föld, és elnyelte a menekülő héróst lovaival és harci szekerével együtt.
(9) Az antik művészetben földrajzi helyeket, népeket, illetve elvont fogalmakat és tulajdonságokat emberi alakban szoktak ábrázolni.
A perszonifikáció (megszemélyesítés) az irodalomban és a képzőművészetben egyaránt gyakori, lásd például a beszélő Skamandros folyót az Iliasban és Képhisodotos (Kr. e. 4. század) szobrát: Béke (Eiréné) karján a gyermek Bőséggel (Plutos).
München, Glyptothek
Forrás: Wikipedia
A határ az antropomorfnak felfogott, kultusszal tisztelt istenek és a megszemélyesítések között képlékeny volt, ugyanis a perszonifikációk gyakran istenségként értelmezhetők, akiknek szentélyük, kultuszszobruk is lehetett.
A perszonifikációk neme a megszemélyesített fogalom nyelvtani nemét szokta követni. Philostratos Órópost ifjúként írja le; ő a szentély megszemélyesítése lehet, mert a városokat nőalakként szokták ábrázolni.
♦ H. A. Shapiro, Der Neue Pauly IX [2000] 639–647, s. v. „Personifikation”
(10) Lásd Bolonyai Gábor kommentárját.
(11) Alétheia a megszemélyesített Igazság, római megfelelője Veritas. Mitikus történetekben csak ritkán szerepel. (Mesélték róla például, hogy Zeus lánya [Pindaros, Olympiai ódák X, 3–4]), vagy éppen az Időé [Varro, Menippea 141], de azt is, hogy Prométheus formálta meg őt agyagból [Phaedrus, Fabulae, Appendix Perottina 7]). Ókori ábrázolása nem maradt fenn, a szövegek Philostratoson kívül csupán egy híres Apellés-festmény alakjaként említik (Lukianos, A rágalmazásról 5). Az istennő szórványos leírásai – például, hogy meztelen, fehér ruhás – inkább metaforikusan értelmezhetők, és nem az ábrázolásait foglalják össze.
♦ S. Settis, Lexicon Iconographicum Mythologiae Classicae [LIMC] I [1981], 486–487, s. v. „Aletheia”
(12) Az inkubáció (lat. incubare, gör. ἐγκοιμᾶσθαι) a rituális gyógyítás legfontosabb módja. Szentélyekben történik, a betegnek álmában megjelenik az isten, és szerencsés esetben meggyógyítja őt.
Inkubációt számos isten szentélyében folytattak (például: egy Amonhoz intézett fohász), ezek közé tartozik az óróposi Amphiareion is. A meggyógyult betegek történeteit olykor feliratokon örökítették meg; legismertebb példája az epidaurosi Asklépeionban összeállított válogatás, az Iamata (Gyógyulások), de tudjuk, hogy a betegek Óróposban is beszámoltak álmukról a papoknak. Az inkubáció egy erre szolgáló teremben történt, ahová tisztító szertartások és áldozat bemutatása, olykor többhetes várakozás után léphettek be a gyógyulni vágyók/gyógyulásért érkezők. Óróposban erre a stoában került sor. A betegek az áldozati állat bőrén feküdtek le aludni, számos ilyen fekvőhelyet ásatások során is feltártak. Az inkubáció gyakorlata a keresztény kultúrában is folytatódott, lásd például a gyógyító szentek (Kozma és Damján) kultuszát.
Forrás: www.pausanias-footsteps.nl (5. kép)
♦ F. Graf, Der Neue Pauly [DNP] V [1998] 1006–1007, s. v. „Inkubation”
♦ Csepregi I.: „Gyógyító álom – gyógyító nevetés”, Ókor 2003, 2–3, 38–46.
(13) Oneiros megszemélyesített álomisten (oneiros = álom). Az Iliasban őt küldi Zeus Nestór alakjában az alvó Agamemnónhoz, hogy csatára buzdítsa (II. 5–8). Az isten származásáról többféle történetet meséltek aszerint, hogy lényének mely aspektusát akarták kiemelni. Hésiodos szerint az Oneirosok Nyx (Éj) gyermekei, akik különböző álmokat személyesítenek meg (Istenek születése 211). Euripidés a földistennő, Gaia fiainak hívja, és feketeszárnyú daimónként írja le őket, akik álmot hoznak az alvóknak, hogy így jósoljanak nekik (Iphigeneia a tauroszok között 1259, Hekabé 70). Ovidiusnál az ezernyi Oneiros Hypnos (Álom) gyermeke (Metamorphoses XI. 633).
♦ E. Simon, Lexicon Iconographicum Mythologiae Classicae [LIMC] VII [1994], 53–54 s. v. „Oneiros, Oneiroi”
(14) Pontos értelmezése bizonytalan. (Csak a példa kedvéért: Oneiros fekete chitónt és fehér köpenyt visel.)
(15) Az Álmok kapuján át jutnak el az álmok az emberekhez. Philostratos utal az alapító érvényű, homérosi leírásra, ahol két kapuról van szó: az egyik elefántcsontból, a másik szaruból készült. Az előbbin haladnak át a hamis álmok, az utóbbin pedig az igazak (Odysseia XIX. 562–567). A jellemzés szójátékra épül: az elefántcsont (ἐλέφας) szó hasonlít a „becsap” jelentésű ἐλεφαίρομαι igére, a szaru (κέρας) pedig a „beteljesít” jelentésű κραίνω-ra.
♦ L. Pratt, „Odyssey 19.535–50: On the Interpretation of Dreams and Signs in Homer”, in: Classical Philology 89 [1994] 147–152.
Megjegyzés az Amphiareós-leírás két helyéhez
Bolonyai Gábor
„a többieket a kadmosi föld fogadta be”
τοὺς δὲ λοιποὺς ἡ Καδμεία κατέσχεν
A mondat kétféleképp érthető: van egy kézenfekvő és van egy kevésbé szembetűnő jelentése. Az előző mondat a hét argosi vezér eltérő sorsáról ír: közülük ketten (Adrastos és Amphiaraos) hazatértek, a többiek viszont elestek Thébai ostroma közben. A közvetlen kontextus alapján tehát a mondat úgy érthető, hogy „a többieket a kadmosi föld (vagy: a kadmosi fellegvár, a Kadmeia5A görögben csupán egy nőnemű névelő szerepel, amely mellé egyaránt odaérthető a gé (föld) vagy a polis (város, fellegvár) főnév. fogadta be”, azaz nem hazájukban, hanem idegen földön temették el őket. – A történet azonban nem így szokott folytatódni.
A mítosz szerint a győztes thébaiak nem temetik el a csatában elesett ostromlókat, s végképp nem a fellegvárban. A végtisztesség megadása helyett hantolatlanul hagyják a holttesteket, sőt később a hozzátartozók kiadatási kérelmét is elutasítják (l. Euripidés, Oltalomkeresők 120–123). A philostratosi szöveg finoman céloz erre a másfajta folytatásra is. A mondatban szereplő igei alak (κατέσχεν) ugyanis jelentheti azt is, hogy „a kadmosi föld (vagy: város) visszatartotta, fogva tartotta a többieket”. Ez a jelentés persze csak egyfajta másodszólamként sejlik fel a leírásban, ha az olvasó a kép jelenéből kilépve a folytatásra és a történet egészére is gondol. A kép jelenét és így a főszólamot a Thébaiból hazatérők és az otthon várakozó argosiak perspektívája határozza meg, akik úgy vélik, hogy az öt vezér azzal bűnhődött, hogy nem hazájukban, hanem idegen, ellenséges földben temették el őket. A másodszólamból azonban kihallható az ennél súlyosabb büntetés fenyegetése is: az argosi támadókat valójában semmilyen temetésben nem akarják majd részesíteni a győztes thébaiak.6Bonfini possidet (birtokolja, az övé) fordítása megőrzi a kétértelműséget.
„Amphiaraos phrontistérionja”
τὸ φροντιστήριον τοῦ Ἀμφιάρεω
A φροντιστήριον szó születésének helyét és időpontját egészen pontosan meg lehet állapítani: a szót Aristophanés alkotta meg Kr. e. 423-ban, amikor Sókratés szellemi műhelyét és iskoláját nevezte el „bölcs férfiak gondolkozdájának” a Felhők című komédiájában (először a 84. sorban). Nyelvi szempontból a görög szó képzésmódjában nincs semmi rendkívüli vagy túlzó elem, a -τήριον helyiségnév-képzőre számos analógiát lehet találni a korabeli államigazgatási szókincsből (pl. βουλευτήριον = tanácsház, δικαστήριον = bíróság). Nevetséges attól lesz, hogy egy olyan tevékenység intézményesült székhelyét jelöli, amely a köznép szemében naplopásnak minősült. A humor egy további rétegét adja, hogy Sókratés (ha hihetünk Platónnak) valójában nem működtetett iskolát, sőt tanítani sem tanított (hiszen csak azt tudta, hogy nem tud semmit), ráadásul más gondolkozók vagy szofisták sem tanítottak még ekkor állandó helyen. A sókratési beszélgetések helyhez kötése és intézménnyé alakítása tehát finoman szólva is erős túlzás volt Aristophanés részéről.
A költői fantázia találó szüleményére azonban rácáfolt az élet. Ami 423-ben jó viccnek számított a komédia színpadán, az a Kr. e. 4. századtól kezdve általános gyakorlat lett a valóságban; sorra nyíltak a „bölcs férfiak” (értsd: filozófusok és szónokok) iskolái. A phrontistérion szó használata is igazodott a megváltozott helyzethez. Semleges értelmű előfordulására a Kr. u. 1. századból származik az első adatunk;7Lásd a Thesaurus Linguae Graecae adatbázisában. Philón nevezi így Platón iskoláját (Az igaz ember szabad is XIII.3). A szó történetében aztán, úgy tűnik, éppen Philostratos munkássága hoz jelentős fordulatot, s ennek a fordulatnak ez a szöveghely is szerves része.
Az eredetileg gúnyból és parodisztikus/parodizáló szándékkal képzett szó Philostratos jóvoltából már nemcsak minden iróniától mentesen, hanem emelkedett méltósággal tér vissza az irodalmi nyelvbe. Philostratos összesen hét alkalommal használja, hol ’iskola’, hol ’meditációs hely’ jelentésben,8Apollónios élete II.5.41, III.50.11, VI.6.3, VI.9.19, Szofisták életrajzai I.509.11, Nero 637.6. de sehol sem pejoratív felhanggal. Ezúttal egy harmadik típusú szellemi teret jelöl meg vele: azt az inkubációs termet, ahová az Amphiaraostól jóslatot várók befeküdtek, hogy megfelelő szellemi állapotba hozva magukat, álmukban meghallhassák a hérósz válaszait.9Bonfini schola-nak, azaz „iskolának” fordítja. A Felhők része volt az ún. bizánci triásznak, vagyis az iskolai nyelvtanulásra kiválasztott három darabnak, így valószínű, hogy Bonfini innen ismerte a szó alapjelentését. Az Amphiaraoshoz tartozó speciális jelentésre, úgy tűnik, nem jött rá, s az olvasóra bízta, hogy valamilyen metaforikus értelmet találjon az schola szóhoz.
A szónak ez a sajátos értelme egyúttal azt is jól mutatja, hogy Philostratos közvetlenül az aristophanési szöveghez visszanyúlva, tudatosan vette át és értelmezte újra a kifejezést. A Felhőkben (506–508) ugyanis Strepsiadés, a Sókratés iskolájába remegő lábakkal belépő, nehézfejű, vén diák Trophónios félelmetes földalatti barlangjósdájához10Trophónios hérósztól egy kígyók lakta, boiótiai barlangban lehetett jóslatot kérni, „Trophónios barlangja” ezért szólássá vált ’félelmetes hely’ értelemben. A jóslatkérők mézes süteménnyel igyekezték a kígyókat megszelídíteni. hasonlítja a Gondolkozdát. Philostratos minden bizonnyal erről az ijedt rémképről porolja le a komikus réteget, amikor tréfa nélkül, komolyan alkalmazza egy valóságos jóshelyre a phrontistérion szót.11Lásd még Aaron R. J. Floky, The significance of chthonic motifs in Ancient Greek and Roman mythical narratives. PhD diss., Western Australia 2018, 76–79.
Mi lehet az oka ennek a kifejezetten pozitív értelmű császárkori újjászületésnek? Talán nem tévedünk, ha a változást a philostratosi életműnek abból a központi törekvéséből eredeztetjük, amely a Kr. e. 5. századi szofista „gondolkodók” általános átértékelésére és a mozgalom újjáélesztésére irányult. Ezzel függ össze az is, hogy Philostratos második szofisztikának nevezte el a császárkori „koncertszónokok” mozgalmát, büszkén vállalva a klasszikus kori szofisták szellemi örökségét. Philostratos után mindenesetre a szó feltűnő népszerűségre tesz szert a fiktív mintabeszédeket író szónokok, valamint a deklamációs rétorikai műveltséggel rendelkező szerzők körében egyaránt, mind ’iskola’, mind ’elmélkedő, imádkozó hely’ értelemben.12Például Libanios és keresztény tanítványai: nazianzi Gergely, nyssai Gergely, továbbá Himerios, Prokópios írásaiban. A kifejezés aztán teljesen meghonosodik a görög egyházatyák szókészletében, akik még remete szerzetesek lakását, illetve szerzetesek celláját is jelölik vele. A szó később az újkori görög kultúrában is fontos szerepet játszott, így hívták pl. azt az épületet is Trapezusban, amely a pontusi görögség egyik szellemi központjaként működött.
Végül, említést érdemel az aristophanési szó magyar fordítása is, a „gondolkozda”. Arany János a magyar megfelelőt egy nagyon hasonló nyelvi újítással alkotta meg, melynek kulcsmozzanatát szintén egy olyan képző jelenti, amely egyfelől aktív, másfelől az alapigére alkalmazva mégis humorosan hat. A nyelvújítás korában különösen termékeny -da/-de képző13Lásd Szily Kálmán, A magyar nyelvújítás szótára. Budapest 1902. stílusértéke – a görög -τήριον-hoz hasonlóan – a társadalmilag hasznosnak ítélt tevékenységek és foglalkozások esetében (óvoda, mosoda, iroda, étkezde stb.) teljesen semleges, a gondolkozás esetében viszont mégis mosolyra készteti az olvasót.
© Palladion Műhely
Polikróm│Adatkezelés│Sütik