Olympiai jósok

Az Amphiaraos búcsúját ábrázoló vázaképen botra támaszkodó, kezét fejéhez emelő idős férfi ül a földön egy négylovas fogat mellett, akit a felirat szerint Halimédésnek hívnak. Ehhez igen hasonló alakot látunk az olympiai Zeus-templom keleti oromcsoportján, néhány különbséggel: ez a férfi jobb kezét nem feje búbjához, hanem – ujjait összeszorítva – arcához emeli, és fejét nem lefelé, hanem előre, kissé felfelé fordítja, szája finoman résre van nyitva.¹A Halimédésszel való hasonlóságra többen felhívták a figyelmet: pl. Wrede 1916, 274; Ashmole–Yalouris 1967, 15; Robertson 1975, 279; Hurwit 1987, 9–12 (aki szerint az oromcsoport művésze az alakot kifejezetten Amphiaraos búcsújának ikonográfiai hagyományából vette).

A szobor töredékes, és a valamikori festés is hiányzik már róla. Hogy bal kezében valamikor botot tartott, és jobb könyökét felhúzott térdére támasztotta, a megmaradt szobortöredékekből következtethető ki. Idős korát nem csak botja jelzi. Kopaszodik, magas homlokát ráncok barázdálják, mellkasán bőrredők láthatók.²Ashmole és Yalouris a megereszkedett alsó szemhéjat is az idős kor jegyének látják (Ashmole–Yalouris 1967, 14). Vastag köpenye, jól látható zárt cipője, dús szakálla is megkülönbözteti őt a többi szereplőtől.³Ashmole–Yalouris (uo.) az „érzékeny orrcimpákra” is felhívják a figyelmet. A szobor technikai megfigyelésekre is kiterjedő részletes leírása kiemelkedő minőségű reprodukciókkal: Ashmole 1972, 37–40. Halimédésszel ellentétben ő a négyesfogat mögött ül, oldalról, kívülről figyeli a központi jelenetet: Oinomaos és Pelops kocsiversenyének előkészületeit.

Pelops és Oinomaos

A mitikus hagyományban Oinomaos Pisa királya volt, aki nem akarta a lányát, Hippodameiát férjhez adni, mert félt egy jóslattól, amely szerint veje fogja megölni.⁴A legrészletesebb ókori elbeszélések: Apollodóros, Epitomé II.4–7; Diodóros, Bibliothéké IV.73. Hyginus, Fabulae 84. A Hésiodosnak tulajdonított Megalai Éhoiai című epikus műben szerepelt a megölt kérők listája (F 197a és b Most = 259 M-W). Euripidésnek volt egy Oinomaos című tragédiája (Kr. e. 409; lásd Kannicht 2004, 591–595; fr. 571–577); és Sophoklés is foglalkozott a témával (Oinomaos és valószínűleg Hippodameia című tragédiák), lásd Calder 1978. Más változat szerint (Hyginus, Fabulae 253; Tzetzés, Kommentárok Lykophrón Alexandrájához, 156–157. sor; Lukianos, Kharidémosz avagy a szépségről 19; Apollodóros) Oinomaos szerelmes volt a saját lányába, ezért nem akarta férjhez adni. Ezért úgy rendelkezett, hogy a kérőnek kocsiversenyen kell vele megmérkőznie: Hippodameiát a kocsijára véve keresztül kell nyargalnia a Peloponnésoson, egészen a korinthosi földszorosig, miközben ő – apjától, Aréstól kapott szélsebes lovaival – üldözi. Ha utoléri, a kérő sorsa halál. A feladat lehetetlennek bizonyult, Oinomaos mindig utolérte és lándzsájával ledöfte a kérőket, majd levágott fejüket elrettentésül a palotája falára függesztette. Tucatnál is több fiatalember lett így az áldozata, míg a messzi Lydiából érkező Pelops felül nem kerekedett rajta. Mint Pindaros meséli az első olympiai ódában (25–96. sor), az ifjú isteni pártfogójától, Poseidóntól szárnyas lovakat kapott ajándékba, amelyek győzelemre segítették.⁵Az 1. olympiai óda és a mítosz képzőművészeti ábrázolásainak viszonyáról: Shapiro 1994, 73–75. Oinomaos és Pelops kocsiversenyének ábrázolásairól: Barringer 2005, 222. Egy másik változatban Pelops cselhez folyamodott: megvesztegette Oinomaos kocsihajtóját, Myrtilost, aki a kocsi egyik kerekét úgy rögzítette, hogy az menet közben kilazuljon és leessen a tengelyről.⁶Pherekydés (FGrH F 37) a legkorábbi forrás erre a változatra,  művének datálása azonban bizonytalan: a Kr. e. 5. század első felére-közepére helyezik, lásd Dolcetti 2004, 9–16. Az 1. olympiai óda Kr. e. 476-ban vagy 472-ben született. A „csalás”-változatot hozzák (vagy utalnak rá): Euripidés, Orestés 984–994; Apollónios Rhodios, Argonautika I.752–758; Diodóros, Apollodóros (lásd 5. jegyzet), Pausanias VIII.14.10–11; Philostratos, Imagines 9. Oinomaos így balesetet szenvedett és meghalt.⁷Pherekydés és Apollodóros szerint Hippodameia vette rá Myrtilost a csalásra, aki szerelmes volt a lányba, ezért megtette neki, amit kért. Vagy nem tette be a tengelyszögeket a kerékagyba (Apollodóros), vagy viaszból készült szöget használt (Pherekydés). Oinomaost más változat szerint Pelops döfte le (Apollodóros); vagy öngyilkos lett, amikor látta, hogy Pelops célba ér (Diodóros). A mítosz változatainak elemzéséhez: Hansen 2000, további irodalommal. Akárhogy is, az elbeszélők hozzáteszik, hogy Pelops később Myrtilost is megölte, és ez a vérbűn vezetett Pelops utódainak átokverte sorsához.⁸Pelops két fia, Atreus és Thyestés hatalomért versengve egymás gyermekeit pusztították el. Később Atreus fiát, Agamemnónt Thyestés fia, Aigisthos ölte meg; Orestés, Agamemnón fia az Aigisthosszal szövetkező anyjának, Klytaimnéstrának gyilkosa lett.

A keleti oromcsoport

A ma Olympiába látogató csak romjait láthatja Zeus templomának: a többször is megrongálódott épület a Kr. u. 6. században két földrengés során teljesen elpusztult; az oromzat szobrai szétszóródtak, a későbbi nemzedékek építőanyagként használták fel a fellelhető maradványokat.⁹A templom a története során többször megrongálódott. A keleti oromzatot egy földrengés után a Kr. e. 5. század végén (402/401) restaurálták, lásd Barringer 2021, 135. A 2. századi utazó, Pausanias, aki a hatalmas méretű templomot még épségben láthatta, a keleti oromcsoportot a következőképpen írja le:¹⁰A templomot – Pausanias szerint – az élisiek emelték Zeus tiszteletére a szomszédaikkal vívott háborúban szerzett zsákmányból (kb. Kr. e. 470 és 457 között). Az olympiai szentély valamikor Pisa fennhatósága alá tartozott, míg a tőlük északra lakó élisiek ezt vitatni nem kezdték, és a Kr. e. 8. században át nem vették az irányítást. A két fél között nem csitult az ellentét; Kr. e. 570-ben Élis elpusztította Pisát, a Zeus-templom pedig a Kr. e. 472-ben a triphyliai városok elleni háborút követően épült. A templom építéstörténetéről: Younger–Rehak 2009; Barringer 2021, 120–137.

„Ami az orommezőket illeti, a bejárat felett Pelops és Oinomaos nemsokára kezdődő lovasversenye látható, mindkét fél részéről a verseny előkészületei zajlanak. Nagyjából az oromzat közepén Zeus szobrát helyezték el, tőle jobbra Oinomaos, fején sisak. Mellette felesége, Steropé – ő is Atlas egyik lánya. Myrtilos, aki Oinomaos kocsiját hajtotta, a lovak előtt ül, ezek száma négy. Mögötte két férfi van, ezeknek nincs neve, de nyilván őket is azzal bízta meg Oinomaos, hogy a lovakkal törődjenek. A sarokban Kladeos fekszik, az a folyó, amely az élisieknél az Alpheios után a legnagyobb tiszteletben áll. Zeustól balra Pelops, Hippodameia és Pelops kocsihajtója látható, továbbá a lovak és két férfi, bizonyára ezek is Pelops lovászai. Az orommező itt ismét elkeskenyedik, és ehhez illeszkedve az Alpheiost helyezték el.” (Görögország leírása V.10.6–7)¹¹Saját fordítás. Olympiában még egy nevezetes ábrázolása volt ugyanennek a történetnek: a Kypselos-ládán (Pausanias V.17.7). Azt, hogy a keleti oromcsoporton Oinomaos és Pelops mítoszát ábrázolták, általában nem vonják kétségbe, bár akad kivétel – az ezzel kapcsolatos vitát lásd az Ókor 2004/3–4 és 2005/3. számában (Patay-Horváth András, Nagy Árpád Miklós és Hajdu Péter írásai).

Amióta a 19. század hetvenes éveiben német régészek megtalálták a templom szobordíszeinek maradványait, nem telt el olyan évtized, hogy ne jelentkeztek volna többen is új elképzeléssel az oromcsoport szobrainak eredeti elrendezését illetően.¹²A fő támpontokat Pausanias leírása (amelyben a „jobbra” és „balra” jelentése vitatott), a szobrok konkrét lelőhelye és megmunkálása, illetve esztétikai megfontolások jelentették. A tizenöt szobrot (a lovak két csoportját egy-egy egységnek véve) Treu első rekonstrukciója óta (lásd Curtius–Adler–Treu 1897) az ábécé nagybetűivel jelölik (A-tól P-ig). A rekonstrukciók természetesen összefüggnek a jelenet értelmezésével is: a mítosz melyik változatát ábrázolja; milyen aktuális üzenete van; hogyan függ össze eszmei mondanivalója a templom többi szobordíszével, stb. Tájékozódásul: Szilágyi 2006, 316–325; Barringer 2005, 220, bőséges bibliográfiával. A két szélső (A és P) és a középső (H) alak helye tekintetében teljes az egyetértés, és a kutatók elfogadják Pausanias értelmézését is: középen Zeus állt (villámmal a kezében), a két sarokban pedig folyók megszemélyesített alakjai feküdtek: a Kladeos és az Alpheios.¹³Különös, hogy Pausanias „Zeus szobráról” beszél. A modern interpretációk Zeust a szereplők számára láthatatlan jelenlévőként fogják föl, lásd Ashmole–Yalouris 1967, 13; Robertson 1975, 277.

Hasonlóképpen senki sem vitatja a lovak (D és M) helyét, és a legtöbb kutató Pelopsot (G) és Hippodameiát (K) Zeus jobbjára (a néző szempontjából az oromcsoport bal, azaz déli oldalán), Oinomaost (I) és Steropét (F) Zeus balján (az északi térfélen) helyezi el.¹⁴Marie-Louise Säflund (1970) összesen 59 különböző rekonstrukciót mutat be, amelyek 1877 és 1970 között láttak napvilágot. Azóta újabbak születtek, lásd Barringer 2005, 219. és n. 19; ill. Barringer 2021, 126. és n. 91. további irodalommal. Az olympiai múzeumban ma egy másik elrendezés látható: Pelops Zeus balján, Oinomaos a jobbján áll. A két nőalak (F és K) azonosításával kapcsolatban is megfogalmazódtak eltérő vélemények.

Ülő férfialakok

Különösen sok nehézséget okoznak az ülő és térdelő alakok: bár Pausanias a lovak körül ténykedő személyzetnek gondolta őket, az újkori kutatásban már a kezdet kezdetén felmerült, hogy egészen más funkciójú szereplőkről lehet szó. Nemcsak a kezét arcához emelő, földön ülő, botra támaszkodó férfi (N), hanem a – feltehetőleg az orommező másik térfeléhez tartozó – szintén ülő és botra támaszkodó alak (L) esetében is valószínűtlen, hogy a lovakkal vagy lószerszámokkal lettek volna elfoglalva.¹⁵Curtius 1891, 16; Curtius–Adler–Treu 1897, 129. és 283; Säflund 1970, 122. Többen utalnak arra, hogy a két alak a „harcos búcsúját” ábrázoló vázaképeken gyakran látható öregember-alakokkal rokon: Curtius–Adler–Treu 1897, 129; Säflund 1970, 122; Hurwit 1987, 9; vö. Wrede 1916, 270–277.

Jósok?

Halimédéshez hasonlóan az N alak esetében is megfogalmazódott, hogy jóst jelenít meg.¹⁶Elsőként Newton (1880, 357) azonosította jósként. Ezt az értelmezést vette át Curtius (1891, 16). Mások Myrtilost, lovászfiút, helyi istenséget, Kronost, Pelops paidagógosát, vagy egy hellanodikést láttak benne, lásd Säflund táblázatos összefoglalását (1970, 50–59 ). Kézmozdulata töprengést, belső feszültséget, aggodalmat sugall;¹⁷Kézmozdulatát Neumann (1965, 128–130) a „belső küzdelmet” kifejező kéztartás egyik példájaként hozza, és az „iszonyodás és tehetetlenség” együttes kifejeződését látja benne („verbindet sich… der Ausdruck des Schauderns mit dem der Ohnmacht des Wissenden” 130). Hurwit (1987, 9) szerint Halimédés és az N alak kézmozdulata ugyanazt jelenti. Säflund (1970, 177. n. 63) fontosnak látja a különbséget: Halimédés gyászol (szerinte a földön ülés is inkább ezt fejezi ki), az N alak viszont „befelé forduló”. Az F alak (a szokásos értelmezés szerint Steropé), szintén állához emelte a bal kezét, az „aggodalom és gyász” jeleként, lásd Neumann 1965, 127–128; Ashmole–Yalouris 1967, 14. olyan jelenetet figyel, amely a résztvevők számára sorsdöntő esemény közvetlen előzménye.

Több ókori szerző szerint Oinomaos egy jóslat beteljesedésétől való félelemből cselekszik, amikor fogathajtó versenyre hívja ki lánya kérőjét. Bár jósok nem szoktak szereplői lenni az elbeszéléseknek, a jóslat szerepét és a sötét jövő sejtését hasonlóképpen lehet egy jósalak segítségével érzékelhetővé tenni, mint az Amphiaraos-vázán.

Az orommező másik felében (a déli oldalon), az elfekvő folyóisten előtt szokták elhelyezni a másik botra támaszkodó idős férfialakot (L). Bár ez a szobor jóval töredékesebb, kivehető, hogy teste balra (az orommező sarka felé) néz, felsőtestével és kissé felemelt fejével fordul vissza jobbra (a középen álló alakok irányába). Sok kutatóban felmerült, hogy ez az alak is – az N alaknak mintegy megfelelőjeként – jós lehet, csak éppen nem gondolataiba mélyed, mint amaz, hanem valamilyen égi jelet figyel.¹⁸Furtwängler (1891, 85), bár ezt az alakot az N mellé jobbra, az északi térfélre helyezte, aggódó arckifejezése és felemelt feje miatt úgy gondolta, „váratlan madárjelet” lát, mindazonáltal nem tartotta jósnak. Körte (1892, 1049) egyetértőleg idézi Furtwänglert, azzal a különbséggel, hogy ő mindkét „öreget” jósként azonosítja, amit azóta is sokan elfogadnak, lásd pl. Ashmole–Yalouris 1967, 15. Az L alak töredékes fején különleges fejfedőt lehet látni, amelynek értelmezése bizonytalan, lásd Ashmole–Yalouris, uo. és Säflund 1970, 122.

Az olympiai Zeus-jósda

Hogy a Zeus-templom bejárati oromdíszén jósok szerepeljenek, nem csak az a szándék indokolhatja, hogy a jövőtől való félelmet, a végzet előre-tudását, az istenek elrendelte sors hatalmát lehessen érzékelni a képen.¹⁹Lásd Herrmann (1972, 141–142) interpretációját az oromcsoport kompozícióját és hatását illetően. Az oromcsoport értelmezéseiről összefoglalóan: Barringer 2005, 220. bőséges bibliográfiával. Olympia a Zeus-kultusz legfontosabb pánhellén színhelye volt, és mint ilyen, egyben jóshely is.²⁰Ezért szokták a folyó-perszonifikációkhoz hasonló lokális utalásként értelmezni a jósok jelenlétét, lásd Barringer 2005, 223. A görög epikában és tragédiaköltészetben az emberek élete „Zeus akarata” szerint alakult. Apollón, Delphoi jósistene is „Zeus bölcs tervét” ismeri és azt közli (jelzi) a tanácsot kérő halandóknak.²¹Homérosi himnusz Herméshez 538. Strabón (Kr. e. 1. század) egyenesen azt állítja, hogy Olympia a hírnevét „eredetileg az olymposi Zeus jósdájának köszönhette”, csak később szorították ezt háttérbe a versenyjátékok.²²Strabón Geógraphika VIII.3.30 (c 353). Említi az olympiai jósdát Sophoklés az Oidipus király egyik kardalában (899–900); röviden Hérodotos is utal rá (VIII.134). Az olympiai jósok feladatairól lásd Barringer 2021, 24. Fő forrása Pausanias Görögország leírása, amelynek magyar fordításában sajnos két helyen is „papok” fordítás szerepel tévesen a „jósok” helyett (manteis: V.13.2 és V.13.11).

Jóslás az áldozati tűzből

A Zeus-templom építésével nagyjából egy időben komponálta Pindaros a syrakusai kocsiverseny-győztes, Hagésias győzelmét ünneplő, 6. olympiai ódáját, amelyben az ünnepelt győztes ősének, Iamosnak a történetét beszéli el.²³Kr. e. 472 vagy 468. Iamos Apollón fia volt, aki felnővén apjától kapta megbízatását:

„Felértek a magas Kronos-domb meredek sziklájára.
Ott a jóstudás kettős kincsét adományozta neki:
akkor, hogy értse a hangot,
a hazugságot nem ismerőt; majd, ha egyszer a bátor-tervű
Héraklés eljön, az Alkidák nemes sarja, és apjának
sokak-látogatta ünnepet alapít és a versenyek legnagyobbját,
akkor Zeus oltára magasán – így hagyta meg – jósdát alapítson.
Azóta nagy a híre a hellének közt az Iamidák nemzetségének.” (64–71)²⁴Saját fordítás. A „kettős kincs” értelmezéséhez lásd Adorjáni 2014, 232–242, további irodalommal.

Ókori kommentátorok hozzáfűzik, hogy a Zeus-oltárnál az Iamos által alapított jóshelyen „a tűz fellobbanásából”, „az áldozatból” jósoltak.²⁵Scholia Pind. O 6.65 ἐκ τῆς τοῦ πυρὸς ἀναδόσεως; διὰ τῶν θυμάτων; διὰ τῶν ἐμπύρων Az egyik magyarázó szerint – amint az a kissé zavaros leírásból kivehető – az áldozati állatok bőrét is használták jóslásra: a bőrt a tűzre vetve a keletkező repedésekből olvastak ki isteni üzenetet.²⁶Uo. Hérakleidés Pontikos fr. 135 Wehrli (fr. 121 in Schütrumpf 2017); Schol Aristoph. Béke 1054. Parke 1967, 184–185. Vö. Pausanias leírását a Zeus-oltárnál bemutatott áldozatról: V.13.9–10. és Adorjáni 2014, 241 (ad O.6.70). A mítosz néhány elbeszélése szerint Oinomaos előnyt adott kihívójának, és míg az már hajtott, ő áldozatot mutatott be. Az oromzaton a fogatok körüli alakok elrendezésében megfigyelhető különbség mintha erre utalna. Pelops kocsija útra kész: előtte és mögötte a térdelő alakok valóban lovászoknak tűnnek, akik éppen átadják a felszerelt fogatot a hősnek. Oinomaos kocsija előtt azonban egy nőalak térdel (akit Steropé szolgálólányaként szoktak azonosítani), közvetlenül mögötte pedig a botra támaszkodó jós-alak ül – még várakoznak. A jós jelenléte utalhat a verseny előtt bemutatott áldozatra is.²⁷Ashmole–Yalouris (1967, 13) szerint Oinomaos „leejtett álla és nyitott szája” arra utal, hogy észleli a számára kedvezőtlen előjeleket. A verseny előtti áldozatbemutatás és eskütétel ábrázolásának tekinti a jelenetet pl. Pollitt 1972, 33; Robertson 1975, 277. Egyes rekonstrukciók oltárt is helyeznek Zeus mellé, lásd Robertson, uo.

Iamos utódai

Az Iamidák családja nem ismeretlen a görög történelemben.²⁸Az Iamidákról: Flower 2008b, további irodalommal. Lásd még Parke 1967, 175–180. Hérodotos úgy tudja, hogy a plataiai-i csatában (Kr. e. 479) a spártaiak által alkalmazott hadseregjós,²⁹A hadseregeknél szolgáló jósokról: Pritchett 1979, 47–90. az élisi Tisamenos Iamos-leszármazott volt, és más adatok arra mutatnak, hogy a család egyik ága a későbbiekben is Spártában szolgált: Kr. e. 405-ben az athéniak felett aratott döntő tengeri győzelemben (aigospotamoi-i csata) jelentős szerep jutott az ott jósként tevékenykedő Agiasnak, Tisamenos unokájának – Pausanias a spártai agorán bronzszobrát is látta.³⁰Görögország leírása III.11.5. „Azt mondják, Agias volt a jós, aki Lysandros oldalán Aigospotamoinál tíz háromevezősoros kivételével hatalmába kerítette az egész athéni hajóhadat.” Agiasnak Delphoiban is volt szobra Lysandrosé mellett (Pausanias IX.7). Ezzel a spártai kapcsolattal magyarázható, hogy a fent idézett 6. olympiai óda szerint Iamos nagyanyja Pitané volt, Spárta egyik kerületének névadó nimfája.³¹Spárta és az Iamos-mítosz kapcsolatáról: Wilamowitz 1886, 62–64. Iamida jósok Spártában: Hepding 1914, 688–689. Spárta kapcsolata az olympiai jósdával: Plutarchos, Agis XI.3 és Xenophón, Hellénika  IV.7.2. Az olympiai jósda kezdeteinek datálása vitatott, lásd Barringer 2021, 22. és n. 49. Pausanias számol be arról is, hogy az Élisből áttelepült Iamidáknak síremléke volt Spártában (III.12.8). Más források Dél-Itáliában, Messéniában és Mantineia szolgálatában dolgozó Iamida jósokról is tudnak.³²Hérodotos értesült egy Kallias nevű Iamidáról, aki a dél-itáliai Krotón szolgálatában állt (Kr. e. 6. század vége). Iamida volt az a Thrasybulos nevű jós is, akinek a szobrát Pausanias Olympiában látta (VI.2.4), és aki „a mantineiaiakat segítette a lakedaimóniak és királyuk, Agis, Eudamios fia ellen”: ő az, akit úgy ábrázoltak, hogy egy gyík kúszik a jobb válla felé, „mellette pedig áldozati állatként felhasított kutya fekszik”. Lásd Pritchett 1979, 54. Egy másik Iamida, Satyros versenygyőztesként kapott szobrot Olympiában (ökölvívásban jeleskedett, Pausanias VI.4.2; Kr. e. 4. század). A messéniaiak hagyománya szerint (amint azt Pausanias közli, IV.16.1) a valamikor a spártaiak ellen folytatott háborújukban egy Iamida jós, Theoklos segítette őket.

Klytios és a Klytiadák

Az Olympiában kiásott feliratos források a római korban ott szolgáló jósok hosszú listáját tartalmazzák. Ezeken rendre két család neve szerepel: az Iamidáké és a Klytiadáké.³³Publikáció: Dittenberger–Purgold 1896. nr. 58–141. Első és máig legalaposabb elemzés: Weniger 1915. A 84 felirat közül 37-en szerepelnek mantisok. A feljegyzések Kr. e. 36-tól két hosszabb hézaggal (Kr. u. 5–61 és 93–113) Kr. u. 265-ig tartalmazzák az olympiai jósok neveit. Legtöbbször egyszerre két jós neve szerepel, Kr. u. 185-től (néhány kivétellel) négy. Úgy tűnik, élethosszig töltötték be hivatalukat. Vö. Cicero De divinatione I.91. Ugyancsak a császárkorból (Pausaniastól) ismert egy olympiai szoborfelirat, amelyik arról tanúskodik, hogy egy Eperastos nevű versenyző, aki fegyveres futásban aratott győzelmet, a Klytiadák nemzetségéhez tartozott: „A szentnyelvű Klytidák nemzetségéből való jósnak vallom magam, az isteni Melampodidák vére (vagyok).” (VI.17.6)³⁴Page 1981, nr. CXXXVII. (445–446. o.)

Amint Pausanias hozzáfűzi, Klytios Alkmaión fia volt (vagyis Amphiaraos unokája), aki egy családi konfliktus miatt Élisbe költözött.³⁵Pausanias máshol elmeséli, hogy Alkmaiónt a sógorai megölték. Alkmaión ugyanis első feleségét elhagyta, és ennek testvérei meg akarták akadályozni, hogy Alkmaión új feleségének adja Harmonia nyakláncát (Pausanias VIII.24.7–10). Régebbi források nem tudnak Klytiosról vagy Klytiada jósokról,³⁶Kivéve egy helyet Hérodotosnál (IX.33.2), ahol azonban a szöveg bizonyosan romlott, és nagyon valószínű, hogy későbbi javítás vagy glossza került a szövegbe, lásd Schachter 2000. A Klytiadákról: Dillon 2017, 97–98. Klytiada phratria-név adatolt Chios szigetén, de az olympiaiakkal való kapcsolat a források alapján nem tisztázható. ezért nem tudjuk, mióta szolgált két család jósként Olympiában. Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy az epigramma Melampus leszármazottainak mondja a Klytiadákat: ez a család ugyanis a mitikus-történeti hagyományban Argoshoz kapcsolódott. A Peloponnésoson pedig Argos évszázadokon keresztül a legfőbb riválisa volt Spártának, akik, mint fentebb láttuk, Iamos utódaival kerültek szoros kapcsolatba. Ha a datálás helyes, és a szoborfelirat a Kr. e. 4. vagy 3. századból származik, a két jóscsalád együttes szolgálata az olympiai Zeus-oltárnál akár a korai hellénisztikus korra is visszamehet.³⁷Page (1981, 445) Hyde (1903, 62) véleményére hivatkozik, aki az epigrammát „bőbeszédűsége” (loquacitas) miatt tartja Nagy Sándor koránál későbbinek. Weniger (1915, 66 és 78–79) szerint a két jóscsalád az élisi állam két országrésze, Piasatis (dél) és Élis (észak) részesedésének kifejezője. Klytios ősének, Melampusnak az apja, Amythaón volt az olympiai játékok egyik újraalapítója (Pausanias V.8.2), és Alkmaión sírját Psóphisban mutogatták (Paus. VIII.24.7). Iamos viszont – aki az Alpheiosban találkozott apjával, Pisatishoz kötődik.

„Olympia, igazság úrnője”

A fentiek alapján érthető, hogy sokan Iamosként azonosították a kezét az arcához emelő ülő (N) alakot.³⁸Ashmole–Yalouris 1967, 15; Robertson 1975, 279. A szakállához nyúló jósról még azt is feltételezték, hogy esetleg az akkor szolgálatban lévő jós portréja: Szilágyi 2006, 325. Säflund 1970, 41. Hamar megfogalmazódott az is, hogy a déli térfélen lévő jósalak (L) pedig a másik család őse, Klytios lehet.³⁹Körte 1892; Herrmann 1972, 138. Ashmole–Yalouris 1967, 176.

Erika Simon tovább ment, és a lábujjára mutató fiatal ülő alakban (E) Melampust (Klytios és Amphiaraos ősét) látta: a gesztus szerinte a nevére tett utalás, a Melampus név ugyanis „feketelábút” jelent.⁴⁰Ugyanő az L alakot tartja Iamosnak, N-t pedig Melampus apjaként, Amythaónként azonosítja, lásd Simon 1968, 157–162. Mindez akár így is lehet, habár az 5. században már elterjedtnek mondható mitikus időrend szerint Iamos vagy Klytios nem lehettek Pelops „kortársai”.⁴¹Ez az időrend természetesen sem nem pontos, sem nem hézagmentes, mindenesetre Klytios, ha Amphiaraos unokája volt, akkor bőven a Hetek Thébai elleni hadjárata után élt, ami azt is jelenti, hogy Héraklés jóval őelőtte működött, és a 6. olympiai óda szerint Héraklés Iamos után jött az olympiai játékokat megalapítani. Az olympiai szobrász persze éppúgy alakíthatott a mitológián és a mitikus időrenden (ha ez szempont volt neki egyáltalán), mint bármely más költő vagy művész. Az oromcsoporton magán mindenesetre annyi látszik, hogy Oinomaos és Pelops versenyének előkészületeit többen figyelik. Az orommező közepe felé forduló két lovasfogat e szemlélőket hasonlóan választja el a központi jelenettől, ahogyan az Amphiaraos-vázán a fogat előtt álló „lovászfiú”, aki hátat fordít a földön ülő Halimédésnek.

A kutatásban a kezdetektől vita folyt arról, hogy a keleti oromcsoporton a kocsiverseny-történetnek melyik változatát ábrázolták: vajon azt, amelyikben Pelops feddhetetlen bajnokként győzedelmeskedik, vagy azt, amely szerint cselhez folyamodott, hogy célját elérje.⁴²Lásd erről összefoglalóan Hurwit 1987, 6–8; Barringer 2005, 220. és n. 22. A csalásos változat megjelenítését látja az oromcsoporton pl. Pollitt 1972, 34; Boardman 1985, 36; Shapiro 1994, 74; Spivey 1996, 33–34; Osborne 1998, 170–172. Emellett az értelmezés mellett ikonográfiai érveket egyedül Säflund (1970, 119–123) hoz fel, aki másképp (a ma általában elfogadottól eltérően) rekonstruálja az oromcsoportot: nála Oinomaos áll a déli oldalon, így a kocsi mögött térdelő (C) alakot Myrtilosként azonosítja. Részben ezzel összefüggésben az N alak gesztusát és tekintetét is többféleképpen interpretálják: csak figyel-e, vagy elmélyedést, netán szorongást fejez ki a kézmozdulata és arca; tekintete vajon a kocsi kerekére irányul, valamilyen jelet figyel, a jövendőn gondolkodik, vagy egyszerűen várakozón néz.⁴³Az oltárt nézi, vagy csak a „baljós jövőbe” tekint (Ashmole–Yalouris 1967, 15). Pollitt 1972, 34 szerint a keréktengelyre (ugyanígy: Hurwit 1987, 12), Robertson (1975, 278) szerint Zeus felé néz. Säflund (1970, 101–103) amellett érvel, hogy semmi meghatározhatóra nem fókuszál („introspective look”), csak odafigyel arra, amit mondanak neki (104 és 122). Nem tudhatjuk, kinek szánhatta őt a megformáló művész és kinek gondolták az ókori nézők. Arcához emelt keze az ókori szemlélőnek talán egyértelműbb gesztus volt, mint nekünk, de hogy az elmélyedéstől az elszörnyedésig pontosan mit volt hivatva közvetíteni, mai eszközeinkkel nem tűnik eldönthetőnek.⁴⁴Az L alak érzelmi állapota és az N-től való különbsége is vita tárgya. Herrmann (1972, 138) az L alakokot „bizakodónak”, az N-t „aggódónak” látja. Ashmole–Yalouris (1967, 15) sem látják az L alak arckifejezését olyan aggodalmasnak, mint az N-ét. Säflund (1970, 103) feszülten figyelőnek látja L-et; Barringer (2005, 223) nem fedez fel különbséget az arckifejezésükben. A jósként azonosítás mellett szól egyfelől a számunkra az Amphiaraos búcsúját ábrázoló képeken megragadható ikonográfiai hagyomány, másfelől a jóslás kiemelkedő jelentősége Olympiában; és ezt az interpretációt támogatja az oromcsoport egészének kompozíciója is. Függetlenül attól, hogy a csalást ábrázolták-e az oromzaton (ikonográfiai jele nem látható), a jósok nemcsak Oinomaos bukásáról és Pelops győzelméről tudnak, hanem a Pelops-utódok sötét sorsáról is.

Az oromcsoporton nincsenek (legalábbis nem maradtak fenn) egyéb motívumok (mint az Amphiaraos-vázán), amelyek a jóstudásra, jósjelekre utalnának. A két alaknak csak szemlélő státusza tűnik biztosnak, és hogy nem közömbösen viszonyulnak ahhoz, amit látnak. A jósnak pedig lényegi tulajdonsága, hogy kívül áll, az eseményeknek külső szemlélője. Abban különbözik más „nézőktől”, hogy összefüggéseket ismer föl, többet lát, mint a többiek – nem egyszerűen kíváncsian tekint a történésekre.⁴⁵Vö. Pollitt (1972, 34–35) megfigyeléseit az „öreg jós” (N) és a mellette fekvő folyóisten (P) kontrasztjáról. Az olympiai verseny, akár mitikus mintaképe, Pelops és Oinomaos mérkőzése, a „Zeus akarataként” felfogott sors, a halandók szeme elől elzárt igazság (alétheia) megmutatkozása, feltárulása volt:⁴⁶Az alétheia („igazság”) etimológiájára gondolok itt: a-léthés az, aki „nem rejteget” semmit; aléthes, ami feltárul mint valós, lásd Chantraine 1999, s. v. λανθάνω, további irodalommal. A jósok (is) az „igazság mesterei” Detienne (1996) megfogalmazásában. a verseny próbatétel, az eredmény pedig válasz a „ki a jobb?” kérdésre, épp, mint a jósok jelértelmezése. Ezt az összefüggést ragadja meg Pindaros a 8. olympiai ódában, amikor Olympiát az „igazság úrnőjének” nevezi:

„Aranykoszorús versenyek anyja, Olympia,
igazság úrnője (despoina alétheias), ahol jós-férfiak
az áldozatot fürkészve teszik próbára a vakító villámú Zeust:
vajon van-e mondanivalója az emberekről,
akik szívből vágynak
a nagyszerű kiválóságra
és megpihenésre a fáradalmaikból.” (1–7.)