Szilágyi János György (1918–2016)

BÚCSÚ

Nagy Árpád Miklós beszéde Szilágyi János György temetésén, 2016. február 11-én

Most elbúcsúzunk magától, Mester. Búcsúzom az Antik Gyűjtemény nevében, ami az egyik legfontosabb alkotása – és a pécsi klasszika filológia, a Kerényi-tanszék nevében is, amelynek újjáalapítását és életben tartását szintén kulcsfontosságúnak tartotta.

Szívből köszönjük mindazt, amit Magától kaptunk. Elmondhatatlanul szerencsések vagyunk, hogy Magával dolgozhattunk, hogy Maga mellett élhettünk, ennyi időn át az Antik Gyűjteményben. Megtiszteltetés, hogy az egyik családja lehettünk – jól mutatta ezt, hogy sokan fejezték ki nekünk is a részvétüket. Elmondhatatlan, mi mindent kaptunk Magától, hiszen annyiunk számára volt sorsfordító a Magával való találkozás. Sokan vagyunk itt, akiknek a klasszikus ókor kutatása nem teljesítendő feladat, nem elvégzendő munka – persze az is –, hanem személyes életének, saját sorsának egy darabja, olyannyira, hogy csupán végső esetekben merülhet fel a kérdés: mi jöhetne ennek a helyébe? Hogy ez így történt, azt döntően Magának köszönhetjük, Mester. Az elhivatottak legtöbbjét Maga segített ráébreszteni a saját elhivatottságára. Az ókorral való igazi, mert az életünket megváltoztató találkozás a legtöbbünknél a Magával való találkozás következménye – inkább így pontos: ajándéka – volt. Hogy ne tudnánk hát szerencsésnek magunkat?

Nagyon szerettük, Mester. És úgy remélem, adni is tudtunk valamit.

Szívből gyászoljuk. Elmondhatatlan az űr, ami az eltávozása után maradt. Sokan érzik most úgy, hogy egyik legközelebbi hozzátartozójukat veszítették el. Hiszen szinte mindnyájan Maga mellett nőttünk fel, én például negyven évvel ezelőtt tévedtem be először az Antik Gyűjteménybe. És azért is hatalmas az űr, mert még az utolsó hónapokban is annyi erőt kaptunk Magától, hogy elboldoguljunk ebben a szép új világban. Még az utolsó hetekben is örvendezhettünk, hogy megkérdezhetjük – ókorról, tudományról, életről, hazáról. Ezeket a beszélgetéseket immár fejben igyekszünk folytatni – de hiszen úgyis tudja.

És persze azt is tudja, Mester, hogy igyekszünk hűségesek maradni. Hűségesek az Antik Gyűjteményhez, amelyet a Maga égisze alatt, együtt építettünk fel, és ahol – bizonnyal így mondaná –: dolgunk van. És hűségesek az antik hagyományhoz, amelynek tanulmányozásába érdemes berendeznünk az életünket. Maga nélkül, elárvultan, nagyon nehéz lesz – és persze igaza van, ha most ezen csak mosolyog: mert Magának meg olyan könnyű volt a harmincas, a negyvenes, az ötvenes – vagy éppen a tízes években… Hát már csak ezért is igyekezni fogunk. Tartozunk ezzel – elsősorban saját magunknak. Hiszen hogy ne merítenénk erőt abból, hogy paradigmaként ilyen csodálatos pályát látunk magunk előtt, sőt, hogy megadatott nekünk, hogy részesei lehessünk? Olyan pályát, olyan életművet, ami önmagában a mulandóság cáfolata.

Hogy mindezzel hogy boldogulunk majd, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent. Kívánjon nekünk sok szerencsét, Mester.