És miután a leány megpillantotta a Hajnal
fényét, két keze rendezi nyomban szőke hajának
fürtjét, mely lobogott addig hanyagul leeresztve,
és a kiszáradt arcát dörzsöli, majd keni testét
nektáros krémmel, majd felvett egy gyönyörű szép
öltözetet, melyet ívelt kapcsok tartanak össze,
tiszta fehér fátylat kanyarított istenien szép
arca elé. Akkor fel-alá járkálva a házban,
nem gondolva a bajra, amellyel sújtja az isten,
és amiben később lesz része, taposta a földet.
Apollóniosz Rhodiosz: Argonautika, III. 828–837.
Tordai Éva fordítása
A borítón látható, három egységre tagolt jelenet egy vörösalakos püxiszt díszít, amely a Kr. e. 5. század végén készült Athénban, és 1873 óta gazdagítja a British Museum gyűjteményét. Az ehhez hasonló fedeles dobozokban ékszereket, kozmetikumokat tároltak (vagy sírbatételre szánták őket); díszítésük gyakran kapcsolódik a tárgy funkciójához – ez a különleges darab is a női szférába enged bepillantást.
A püxisz oldalán körbefutó ábrázoláson hat nőalakot látunk kettesével elrendezve. Baloldalt egyikük éppen gyapjút szálaz, párja alabasztront (parfümöt vagy testápoló olajat tartalmazó edényt) nyújt felé, közöttük pedig egy tükör lóg a falon. Belső teret jelez az oszlop is, amely elválasztja őket a középső jelenettől: itt a baloldali nőalak kosarat tart a kezében – tán gombolyag vagy gyümölcs lehet benne –, a vele szemben álló nőalak az arcához emeli ruháját, a mozdulat a szemérmességet jelzi.
Jobbra, az ajtón túl még intimebb pillanatkép rajzolódik ki: egy fiatal lány vörös szalaggal fogja át a haját, vélhetően tükör előtt állva; jobbról pedig egy másik siet felé, aki a kezében tartott dobozból éppen egy nyakláncot választ ki. A többiekkel ellentétben mindketten csak áttetsző ruhát (khitónt) viselnek, tisztán körvonalazódik előbbinek a melle, utóbbinak a lába.
Az egyes epizódok ábrázolási típusa jól ismert a korszak hasonló tárgyairól – az athéni lányok, asszonyok világának „részletfotói”. Az átlagosnak tűnő nők azonban mitológiai hősnők, a vázafestő ugyanis az alakok fölé írta a nevüket: Helené koncentrál a fonásra, bár nem erről ismerjük; párja Klütaimnésztra, aki ennél súlyosabb tárgyú események irányítója; Kasszandra története sem kosárkák miatt beszédes; Iphigeneia, bár azt hitte, esküvőjére készül, az ajtón kilépve sosem lett feleség, feláldozott (vagy feláldozandó) hajadonként emlékszünk rá; s szintén fájó az ékszerdobozt tartó Danaé iróniája, aki éppen egy rá szabott ládában tengődött a tengeren fiával, Perszeusszal. (A Kasszandrával szemben álló alak nem kapott nevet; a feliratokat – Iphigeneia vöröslő nevének kivételével – fehér járulékos színnel festették.)
A képsor tehát páratlan hősnőkatalógussá rajzolódott: a megnevezett alakok nem szoktak sem együtt, sem ilyen természetű jelenetekben szerepelni. Kit vagy mit látunk meg bennük? A hétköznapi pillanatokban a rendkívüli sorsokat? Vagy a hősnőkben a kevésbé gyötrelmes, norma szerint való szerepeket? Az értelmezés nyitott.
A borítóképen és a részletfotókon: athéni vörösalakos püxisz (Durisz követője, Kr. e. 500–470) © The Trustees of the British Museum; a korábbi értelmezéseket és a tárgyleírást lásd Anthony F. Mangieri tanulmányában. Az edény hősnőkatalógusát egy hetedik szereplővel egészítettük ki: a fent idézett részletben Médeia hosszas tipródás után készülődik a Iaszónnal való találkozásra; a szövegjavaslatot nagyon köszönjük Beszkid Juditnak!
