Az egyiptomiak a ganajtúró bogár alakját a felkelő nappal, Kheprivel társították, a kis skarabeuszok ugyanis úgy bújnak elő a földbe temetett galacsinokból, mintha a semmiből születnének meg – épp, ahogyan a hajnalban újjászülető nap is „a semmiből” bukkan elő a keleti horizonton: magától keletkezik.

A hieroglif jelek értelmezéséről sokszor fantasztikus magyarázatokat adó szerző, a Kr. u. 5. században élt Hórapollón óta ebben a mozzanatban látjuk a skarabeusz viselkedése és az egyiptomi vallás kulcsmomentuma: Ré újjászületése közötti összefüggést (Hieroglyphica 10). A Nap és a ganajtúró közötti kapcsolat azonban ennél sokkal összetettebb, és az egyiptomiak aprólékos figyelmét, amellyel az őket körülvevő természet jelenségei felé fordultak, minden bizonnyal a skarabuszbogár egyéb lenyűgöző tulajdonságai és szokásai sem kerülték el.

Bizonyára pontosan látták, hogy a skarabeusz nem a mellső lábacskáival tolja maga előtt a galacsint (ahogyan azt az ábrázolások amúgy sokszor láttatni engedik). Ehelyett fejét a föld felé fordítva „kézállásba lendül”, és a golyót két hátsó lábával rugdossa el fészkéhez – tolatva. Ez a retrográd mozgás az egyiptomi világképben könnyen összekapcsolódhatott a Napisten éjszakai útjának elképzelésével: napnyugtakor Ré aggastyánként bukik alá a horizonton, napkeltekor pedig gyermekként születik újjá, a túlvilág fordított univerzumában tehát visszafelé utazik az időben.

A skarabeuszra (épp, mint az alvilágon áthaladó Napistenre) szörnyű veszélyek leselkednek, miközben rejtekhelye felé igyekszik, éppen ezért mindig tökéletesen egyenes vonalban halad (még rükvercben is!), hogy galacsinját – és önmagát – megóvva minél gyorsabban teljesítse a távot. A nem mindennapi mutatványhoz magát a Napot, éjjel pedig a Holdat és a csillagokat, pontosabban a tejutat használja iránytűként (a jelenséget igen szórakoztató kísérletekkel alátámasztva mutatja be előadásában Marie Dacke kutató biológus). A természetben nem a skarabeusz vezeti az égitesteket, hanem éppen fordítva: amikor az egyiptomi ábrázolásokon a bogár „felemeli” a Napot vagy a Holdat, nem (csupán) görgeti őket, hanem  igazodik is hozzájuk.

Egy egyiptomi papnő, az Újbirodalom vége felé élt Anhay Halottak könyve papiruszának itt látható jelenetében (amely a királysírok túlvilágkönyveinek egyik ábrázolását idézi) a napbárkát Nun, a teremtő ősvíz megtestesítője tartja, a bárkában utazó skarabeuszt nyolc isten kíséri. Khepri a magasba emeli a vöröslő napkorongot, amelyet az ég hieroglif jegyéből alácsüngő Nut, az ég istennője, illetve az általa a lábánál fogva megtartott alak fogad: ő Ozirisz, „aki körülveszi a túlvilágot”. Az ábrázolás a Nap mindennapos útjának képi megfogalmazása hajnaltól napnyugtáig, az ősóceánból való kiemelkedés pillanatától az Ozirisz birodalmába való alászállásig.

Ugyanezt az elképzelést sűríti magába a borítóképen is látható relief a Metropolitan Museum gyűjteményéből: a földet sugaraival beragyogó Nap skarabeusz formájában halad végig az égen a túlvilág felé (a körbe foglalt csillag hieroglif jegyének olvasata Duat: túlvilág).

A nap kíséretét itt egy-egy pávián alkotja, amelyek egyszerre üdvözlik és oltalmazzák az istent: a Nap teremtményei egyúttal kultuszának fenntartói is. Fejüket az ’örökkévalóság’ jelentésű sen-hieroglifa koronázza – a hajnaltól éjszakáig, majd éjszakától hajnalig tartó körforgás az idők végezetéig ismétlődik, a teremtett lények ujjongása minden nap újra felharsan.

Ezeket a gondolatokat – „Ré és nyája” viszonyát – az ábrázolások mellett az egyiptomi naphimnuszok is számos változatban megörökítették. Mi most egy késői, zenés verziót szólaltatunk meg: a Kr. u. 1974-ben készült mű a Doors billentyűse, Ray Manzarek alkotása. Scarab, roll your dung ball!