Csak láttalak, de ahhoz már
nem volt meg az!… A legnagyobb,
hogy megszüless, szívem alatt
mintázva legszebb alakod,
hogy úgy legyél enyém s világ,
hogy bennem s általam kinőve
szülessél, mint egy márvány nőbe
akár a vers… Igy hát csak álmaimban
munkálsz, ragyogsz és látlak,
mint Eleusis rom-templomában
az oszlopot és azt a szárnyat…
Jeleit, hogy mindig földön álltak.
Igy kisértesz s én csak hordalak,
enyém ki nem vagy, mint a halált,
akarva, nem, a bordáim alatt…
Takáts Gyula:
Emlék Eleusisból. Demeter istennő városa
A vers mellett: gyermeket tartó nőalak terrakotta szobrocskája, ölénél elszíneződéssel (talán Mürinából, Kr. e. 2–1. század).
A borítóképen: márvány fogadalmi dombormű (Kr. e. 5. század vége). Valószínűleg szülés utáni pillanatokat ábrázol: középen ernyedten ül az anya, mögötte a dajka, kezében a babával, úrnője hátát érinti finoman. Előttük egy istennő (talán Hügieia) áll emberit meghaladó nagyságában – számára készülhetett a votív tárgy segítségkérésül vagy hálából.
