„Mi az?” ‒ kérdezte Vén Rigó

„Jó a tavasz ligeteknek, jó erdőben a lombnak,
várja feszengve tavasszal a nemző magvat a sóvár
föld, s termékeny esőkkel mindenek atyja, az Aether,
örvendő felesége ölére zudul, s a hatalmas
testbe hatolva hatalmasan életet olt a csirákba.
Zendül az elhagyatott berek éneklő madarakkal,
már Vénusztól kérik a barmok a napjukat ismét.
Újra vajúdik a föld, az ölét odatárja a langyos
szélnek a szántó, forrnak, túlcsordulnak a nedvek.
Bátran mernek az új fényben növekedni a sarjak,
nem rettegnek a szőlőindák: fújhat a déli,
űzhet az északi szél suhogó záport az egekben –
duzzadnak rügyeik, kibomolnak a zsenge levélkék.
Azt hiszem, ily napok, ily tündöklőek, sugaraztak
tartós fénnyel az épp születő, még ifju világra.
Élte a mindenség gyönyörű tavaszát. Hideg orkán
téli vihart immár nem támasztott, a legelső
állatok itták szomjúhozva a fényt, az agyagból
támadt emberi nem felszegte fejét a töretlen
rögből, s lett vad az erdőben, s lett csillag az égen.
S nem bírnák a törékeny lények a hosszu törődést,
hogyha fagy és hő közt nem volna e nyugtot adó kor,
s nem venné így oltalmába a földet a jó ég.”

Vergilius: Georgica (II. 323–345), Lator László fordítása


A borítóképen: mozaik részlete (Kr. e. 2. század vége – 1. század eleje), Musei Capitolini, Centrale Montemartini, Ant. Com. ltsz. 32359. A kép forrása: Wikipedia © Carole Raddato. A madárcsicsergéssel kísért dalszöveg a YouTube-videó leírásában olvasható, a svéd-argentin dalszerző sorai pedig rögzített bejegyzésként a hozzászólások fölött. A cím és a kivonat részlet Szabó Lőrinc Tavasz című verséből.

Szólj hozzá!