A görögök egyik időszámítása szerint a természet fölébredését, majd a termőföld örömét Perszephoné ciklikus látogatása biztosítja, elalvását pedig a távozása váltja ki. Perszephonét ugyanis az alvilág ura, Hadész kocsiján elragadta magával, mikor virágokat szedett a mezőn, és feleségévé tette. Zeusz döntése szerint azonban újra és újra visszatérhet a Halál birodalmából: az év egyharmadában a föld legmélyén ül férje mellett, az év kétharmadát viszont régi otthonában, a földön töltheti édesanyja, Démétér istennő társaságában. Démétér tanította meg az embereket a földművelésre – mikor visszakapja lányát, visszanyeri életörömét, és biztosítja a föld termékenységét.

A második homéroszi himnusz (Démétérhez) részben ennek történetét meséli el. Perszephoné apja, Zeusz után kiáltott a száguldó kocsiról, sírása azonban csak Hekaté istennőhöz és Hélioszhoz ért el (II. 22–27). Démétér gyászba borulva, étlen-szomjan, égen is, földön is kereste lányát kilenc napon át (II. 40–50), mígnem Hekaté jött hozzá, és együtt mentek el Hélioszhoz, a mindentlátó Naphoz. Héliosz elárulta, hogy Zeusz beleegyezésével Hadész rabolta el a lányt, s kérte az istennőt, fogadja el vőnek tulajdon fivérét: „Istennő, szüntesd meg a nagy sírást, sohasem kell / hasztalan íly szörnyen haragudnod, nem méltatlan vő / az örökkéélők közt Hádész, Sokak-őre” (II. 82–84).

Démétér azonban haragra lobbant Zeusz iránt, és még súlyosabb gyász nehezedett rá: vigasztalhatatlanul vándorolt tovább a halandók között, de úgy, hogy sem férfi, sem asszony fel nem ismerte őt. Végül Eleusziszban pihent meg, gyászolva, sötét köpenybe burkolózva ült le egy kút mellett, egy olajfa árnyékában (II. 90–104).

A borítóképen és a lentebbi fotón két klinén ülő nőalakot látunk. A terrakotta szobrocska valószínűleg Myrinában (ma: Törökország) készült, Kr. e. 100 körülre datálják; az eredeti, különböző színű festés nyomai ma is jól kivehetőek. A szoborcsoport kisméretű (alig 20 cm), részletei alaposan kidolgozottak: a gyűrődő ruhák és a frizurák megformálása mellett még a lány ujján a gyűrű és kezében a legyező is felismerhető.

A baloldali nőalak fiatalabb, feje fedetlen. Keresztbe tett lába zsámolyon pihen, ruhájába burkolózva hajol közel a mellette ülő asszonyhoz, homlokuk már-már összeér. Az idősebb nőalak fehér köpenye fejét is befedi, látni engedi azonban keblét, amelyet finoman takarna el bal kezével. A lány határozottabb mozdulattal, könyökét is behajlítva húzza össze köpenyét a mellkasán: teljesen összezárnak (lásd lentebb). Jóllehet ugyanazon a kereveten ülnek, egymástól távol foglalnak helyet – csak erre a bizalmas pillanatra kerülnek közel egymáshoz. A jelenet kifejező ereje miatt nem meglepő, hogy a tárgyat az Acropolis Museum A World of Emotions: Ancient Greece, 700BC–200AD című időszaki kiállítására is kölcsönözték.
Konkrét képelem ugyan nem teszi egyértelművé, a párban Démétért és Perszephonét szokás felismerni.

Az idézett himnuszban Zeusz hiába próbálta engesztelni nővérét, ezért elküldte Hermészt az Alvilágba, hogy hozza fel Perszephonét. A lány, bár fájdalmat okoz, minden bizalmas részletet elmesél anyjának (II. 405–433). „Akkor az istennők az egész napon át egyetértőn / egymás szívét és lelkét hosszan viditották, / egymást átölelve; a sóhajok abbamaradtak. / És a kapott örömöt mindkettőjük viszonozta” (II. 434–436). Zeusz korábban Irisszel üzent Démétérnek, ezúttal azonban édesanyjukat, Rheiát küldi, hogy tudassa vele döntését: Perszephoné örökös körforgásban fog járni Élet és Halál között – mindig gyászoló édesanyja útját folytatva, az ő „egzisztenciális képmásaként”.

Hogy mi hangozhat el a két nő között, nem tudhatjuk. De Perszephoné, a lány – akit már nem lehet lánynak nevezni – azt biztosan tudja, hogy a földet az anyák tartják mozgásban.

---

A borítóképen: terrakotta kisplasztika (Kr. e. 100 körül) © The Trustees of the British Museum
Az első bekezdés után: apuliai vörösalakos hüdria (B. M. F308-csoport, Kr. e. 340–330) © The Metropolitan Museum of Art / Public Domain
A homéroszi Démétér-himnuszt Devecseri Gábor fordításában idéztük (Homérosz. Magyar Helikon Kiadó 1972, 810–823. o.).
A bejegyzés utolsó mondata átirat Louise Glück Persephone the Wanderer című versének néhány sorából, az előtte szereplő “existential replica” és a címnek kölcsönzött “born wanderer” szintén a költeményből vett idézet. A vers olvasható magyarul a Versum oldalán, Ferencz Mónika fordításában.
A bejegyzésbe illesztett dal Aldous Hardingtól szintén szabadon értelmezett és értelmezhető költemény egy lánygyermek elvesztéséről és visszaköveteléséről.