„Ha két, egymáshoz oly közeli emberi lény közül az egyik számára immár múlt az, ami a másiknak jelen, akkor – még ha mindketten életben vannak is még – mégsem egy időben élnek. Valahányszor csak találkoznak, egyikük szemtől szembe emlékezik a másikra. Vagy még pontosabban: mindketten csak emlékeznek. Egyikük egy immár mocsaras folyóktól körülkerített, homályba hanyatló múltra emlékezik, ahol a másik lakik megközelíthetetlenül. A másik pedig szüntelenül arra kényszerül, hogy jelenéhez ne mint jelenhez viszonyuljon, hanem emlékezzék rá. Az egyik azért nem ölelheti át a másikat, mert keze a levegőbe markol, a másik saját keze után nyúlva is a levegőbe markol. Egymáshoz képest alvilági árnyak, bár mindketten elevenek. Nincsenek egyszerre. A külső szemlélőt megtéveszthetik, aki mindkettejüket látni véli. De akinek a lélekvezetés a mestersége, az átlát a szitán. Hermész ilyenkor ölti fel útisisakját.”
Tatár György: Mitográfiai esszé (részlet)
Orpheusz a görög-római mitológia leghíresebb dalnoka, az Argonauták egyike, akinek énekétől még a vadállatok és veszélyes lények is megszelídülnek. Alakja köré szerteágazó költői és kultikus hagyomány épült, a róla szóló mitikus történetek közül a legismertebb azonban alvilágjárása. Miután felesége, a nümpha Eurüdiké meghalt, Orpheusz lement érte Hadész birodalmába, ahol lantjátékával lenyűgözte az elhunyt lelkek fölött uralkodó isteneket. Eurüdikét ezért Perszephoné visszaengedte az élők sorába – egy feltétellel: az úton a dalnok nem nézhetett szerelmére. Orpheusz azonban nem tudott uralkodni magán és visszafordult: egyedül kellett elhagynia az árnyak otthonát.
A borítóképen látható jelenet csupán egy a sok történet közül, amelyek Orpheusz későbbi sorsáról adnak számot. A sztamnoszra festett kép futó nőalakokat ábrázol, akik különböző fegyverrel kezükben üldözik a kitharás dalnokot. Egyikük a már elesett Orpheuszra tapos: a védtelen dalnok a magasba tartja hangszerét, a nőalak pedig mellkasába döfi lándzsáját.
A hagyomány szerint a thrakiai nők dühből és sértettségből végeztek a feleségét sirató Orpheusszal; nyakáról levágott és vízbe vetett feje azonban még a folyóban is énekelt – hiszen Orpheusz mindig énekel.
A legismertebb ábrázolás – Rilke verse nyomán is – minden bizonnyal az a márvány dombormű, amelynek több példánya is fennmaradt, ezért azt feltételezik, hogy egy Kr. e. 5. századi, görög relief után készült. A Nápolyban őrzött darabon látható alakokat görög nyelvű, posztantik feliratok is azonosítják: balra Hermészt, középen Eurüdikét, jobbra Orpheuszt.
Museo Nazionale di Napoli (ltsz. 6727)
A fenti dinamikus jelenethez és heves kézmozdulatokhoz képest más eszközökkel fogalmazódik meg (a más értelemben vett) élet-halál kérdése. Az egymás felé lehajtott fejjel forduló feleség és férj éppen búcsút vesz egymástól. Eurüdiké Orpheusz felé lépne, balját annak vállán nyugtatja, miközben ő jobbját szerelme kezéhez emeli. Hermész azonban már a feleség alkarjára fonja a kezét: a csuklóra tett kéz az újdonsült férj rituális mozdulata volt – Eurüdiké immár nem folytathatja útját a felvilágra, követnie kell az elhunyt lelkeket vezető istent oda, ahová ismét tartozni fog.
Eurüdiké fölött másodjára mondtak ítéletet: egyetlen pillanat és pillantás elég volt, hogy otthona örökre a holtak birodalma legyen és soha többé ne lássa a napot. Nem volt más választása, mint viszonozni szerelmes férje tekintetét, ami (újra) halálába sodorta, és ami immár egy másik, örökre szóló időszámítás kezdetét jelentette.
Nem lett volna szabad rá nézni – talán ezúttal ő, és nem Orpheusz énekel? Marta del Grandi éteri énekhangjáról és a nőalakról, aki megmártózik a végtelennek tűnő folyóban, arra asszociáltunk, milyen időtapasztalatról dúdolna Eurüdiké, ha a feledés vizében, a Léthében lehetne úszni.
A borítóképen: athéni vörösalakos sztamnosz (Hermonax, Kr. e. 470 körül) © Musée du Louvre / Hervé Lewandowski
A bejegyzésben: római márvány dombormű (Kr. e. 1. század vége – Kr. u. 1. század eleje), a kép forrása: ancientrome.ru / Ilya Shurygin 2012 © Museo Archeologico Nazionale di Napoli. A Louvre-ban őrzött darab „Zetus, Antiopa, Amphion” felirattal.
A kivonat és a mottó (és néhány gondolat) Tatár György Mitográfiai esszé című írásából (Holmi, 2009. január).
A beágyazott dal videóklipje és dalszövege Katmanduban készült, monszun idején.
