Nárcisz hazudik. Mint a vízfolyás,
mondjuk, verítéke
(ha másért nem, az olcsó jó hangzásért)
terítékre kerül, a terítő pedig
egy ágyat takar, amelybe nem bújt még
nő Nárcisszal szeretőként. És
szemre a dolgok a jövőre nézvést
sem állnak ma másként. Kövér
verítékcseppjei egyenként
mind-mind a félelmét tükrözik
(ennek az egyébként korántsem túlsúlyos
embernek). Egész alakja
kitéve nekik. Hosszában megnyújtják
s széltében kikerekítik, és persze megsokszorozzák,
mintha fejet és írást
egyidejűleg így tenne örökre
(meg)olvashatóvá a pánik.
Szeme azonban száraz. Mint az ökle,
amellyel olykor odakap, mert nem hisz
neki, hiszen mi mindent nem lát Nárcisz,
amin ne látna azonnal át is,
szemét, a látvánnyal együtt, törölve.
Mintha iszapban ülne, vakon bízva
benne, hogy ránézve azért az Isten
egyszer csak megenyhül; ellágyul mintegy,
némely nők formáját öltve, akikre
egykor, az erdőn riadva magára
Nárcisz, oly undorral tekintett. S szó sincs
róla, hogy undora azóta békén
legyűrve; mert lappang. Elég egy rossz szó,
hogy a seb, melyet álmában ejtettek
rajta ott, rég, felfakadjon ma ismét,
s ajkát a láz cserepekre törve
ragadja félre, mint torkon, a beszéd.

Marno János: Mondjuk