Dionüszosz elsősorban úgy él a köztudatban, mint a bor, a mámor, az eksztázis istene. Az ókori ember számára ő tette lehetővé a hétköznapi kötöttségek alól való felszabadulást, az önfeledt ünneplést, az átlényegülést – kísérői, a mainaszok és szatüroszok állatias vonásaikkal és viselkedésükkel gyakran jelenítették meg hatalmának erejét. A szümposzion mellett a színház világa is szorosan hozzá tartozott: akropoliszi szentélykörzetében, a Dionüszosz-színházban tartották a drámaversenyeket a Nagy Dionüszia-ünnep alkalmával.
A tiszteletére rendezett ünnepek rendje a mezőgazdasági évhez, illetve a szőlőtermesztéshez igazodott. A sokarcú Dionüszosz ugyanis nem csupán a rend megbontását tudta előidézni, hanem az állandó megújulásban is jelenvalónak érezték – a buján tenyésző, mindig változó természet megtestesítője is volt. Az ábrázolásokon gyakori attribútuma a tobzos bot (thürszosz), a dúsan fonódó borostyán és szőlőinda.
Az alábbi kirakóban egy szemléletes példa fog kirajzolódni. Ha nem egyhamar válik teljessé a kép (s ha már ilyen hangzatos címet adtunk a bejegyzésnek), a kirakózáshoz – és a hétköznapok okozta stressz feloldásához – ajánljuk a francia Dionysos együttes álarcos partyját. (Aki kihívásra vágyik és a káoszból vaktában teremtene rendet, csak a buli végén a darabok helyreigazítása után görgessen tovább a tárgyleírásért!)
A képen egy archaikus kori feketealakos külix tondója látható; az edény a kis-ázsiai Klazomenaiban készülhetett, de Dél-Itáliában találták. Középen egy szakállas férfialak – talán maga Dionüszosz – látható, mindkét kezét felemelve, mintha éppen a gallyakba kapaszkodva lebegne. Körülötte burjánzó növények töltik ki a teret, a levelek és indák között madarak fedezhetők fel, de egy szöcske és még egy kígyó is megbújik: micsoda mimikri! A férfialaktól mindkét irányba egy fa törzse húzódik – mintha eggyé válna a természettel.
A borítóképen és a kirakóban: feketealakos külix, Kr. e. 550 körül © 1993 RMN-Grand Palais (Musée du Louvre) / Hervé Lewandowski
