Mitől jöhet tudós, poéta lázba?
Tőled, Természet éke, égi lámpa!
Komor nyugalmu, józan sor mögött
nekünk a bérci fenyves hömpölyög;
a mese higgadt, szép szavaival
bokros tisztásra, biztonságba csal;
s ha szárnyat bont a ragyogó rege,
a lélek együtt fuldokol vele:
harmatos rózsa az arcunkba ér,
gyémánt kehelyben illatos babér,
fölöttünk jázminág és hanga csak,
s a szőlő zöld virága felkacag,
alattunk víz fut, gyöngyökkel teli,
minden bajunkat messze bűvöli,
hogy úgy érezzük, a világ letűnt,
fenn, fenn egy kondor felhő jár velünk.
Graeco-egyiptomi kisplasztika: Psyche átöleli az alvó Amort (Kr. u. 1. század)
London, British Museum © The Trustees of the British Museum / CC BY-NC-SA 4.0
Így érzett az, ki elmondta: Psyché
hogy szállt a széllel a csodák felé,
mit érzett Ámor s ő, a két ajak
hogy összeért, s cirógatásokat
borzoltak egymás homlokán – s a csók,
a sóhajok s a reszkető kacsók
ezüst lámpás – lehúnyt szem – révület –
sötét – magány – mennydörgés – rémület –
szünő szomorkodások – égi termek –
és hálálkodni mentek Juppiternek.
John Keats: A dombtetőn megálltam egy napon (részlet)
Gergely Ágnes fordítása
A borítóképen: kilátás a Remete-barlangtól (2020. november)