A British Museum egyik attikai feketealakos vázája négy ruhátlan, szakállas férfit ábrázol. Ketten faággal hessegetik a rájuk támadó méheket, a középső, guggoló alak a kezével hadonászik, miközben a jobb szélen álló férfi még mindig a lépesmézet nyalogatja. A rovarraj a szabad képmező teljes felületét kitölti és a legérzékenyebb pontokat sem kímélve támad a kiszolgáltatott férfiakra.

A képet azzal a mitológiai történettel szokás összekötni, amely szerint négy krétai férfi, bizonyos Laiosz, Keleosz, Aigoliosz és Kerberosz el akarta lopni a gyermek Zeusz táplálására szánt mézet. Hiába öltöttek bronzpáncélt, próbálkozásuk kudarcot vallott, Zeusz pedig büntetésképpen madarakká változtatta a vakmerő csapat tagjait.

A vázakép és a történet azonban nem biztos, hogy összetartozik: a büntetést itt nem az ábrázolásról hiányzó isten, hanem maguk a rovarok hajtják végre, amelyeket a festő méhek helyett inkább (ló)darazsakhoz tesz hasonlatossá. A vázakép a történettől függetlenül, komikus zsánerképként is értelmezhető: önálló életet él.

Önálló életre kelhet akár egy zenei betét is: Nyikolaj Rimszkij-Korszakov Dongója bizonyára sokaknak eszébe jut a méhek világnapján. A virtuóz zenemű a Mese Szaltán cárról című opera részlete, amely Puskin születésének centenáriuma alkalmából, annak egyik verses elbeszélése nyomán íródott. Ez a történet is bővelkedik ármányban és átváltozásokban: a kalandos elbeszélés egyik epizódjában a hattyúvá változtatott cárleány varázstudományát latba vetve segít kedvesének eljutni apja birodalmába:

Az a vízre csap megint,
Csepp! csepp! – a hercegre hint:
Icipici lett a herceg.
Kis dongócska, cseppnyi szerzet,
Züm-züm, száll a tengeren.
_{Kormos István fordítása}

A „dongózene” ma számtalan hangszerelésben és feldolgozásban ismert – mi ezúttal a londoni feketealakos vázára rímelve egy londoni fekete szmokingos változatot választottunk.